Garai Gergely évek óta lebeszéli azokat, akik a sertésiparban akarnak munkát vállalni. Részletesen vallott arról, mit élt át néhány hónap alatt egy telepen, ahol mindennapos volt az állatok elleni elnyomás és kegyetlenség.
Gergely 37 éves, ma már hegesztőként dolgozik – végleg felhagyott a sertésipari munkával, ami egykor felemésztette belülről. Arra a kérdésre, hogy ki is ő ma, nem tudott pontos választ adni.
Nem tartja magát nyílt személyiségnek, pedig ez nem mindig volt így. Úgy véli, hogy az emberi kapcsolatok nagy része pusztán anyagi érdekeken alapul, ezért az igaz barátságban sem hisz. Mint sokan mások, ő is azon az állásponton van, hogy az ember alapvetően gyarló, ezért időnként elfelejti, hogy túl őszintének lenni nem mindig kifizetődő. Ebben az interjúban azonban újra elköveti ezt a “hibát” – a legőszintébben fog beszélni egykori munkájáról.
Vida Raul / Prove.hu: Mit tapasztaltál, amikor sertésgondozó voltál? Milyen volt az állatok életkörülménye?
Garai Gergely: Amikor először beléptem a telepre, az első, amire felfigyeltem, az az orrfacsaró bűz volt, amin csodálkoztam is, mert falun nőttem fel, és mi is tartottunk állatokat, de ilyen durva szagra nem emlékeztem. Majd nemsokára rájöttem, hogy teljesen fedett az egész telep. Életükben csak azokon a kis ablakokon beszűrődő kevés fényt tapasztalhatták meg.
A fejlődésükhöz megvoltak az alapvető feltételek, de az is csak az anyagi haszon reményében. Az olyan problémák, mint a horzsolások, a fülek hiánya, a vörös szem, ferde fejtartás, kannibalizmus, például lerágott farok, nem számított és nem volt megoldva.
Hogyan bántak a kollégáid az állatokkal?
A telepen rajtam kívül négy fiatal ukrán volt, egy idősebb dán és nagy ritkán a szinten dán tulaj. Egyikük, egy lány a kismalacokkal volt, míg egy másik kollégám a süldőknél dolgozott, róluk nem sokat tudok és ők sem beszéltek sokat, de jóindulatúnak tűntek.
A második ukrán srác és az idősebb dán kolléga az anyákkal foglalkozott. Messze voltak tőlünk, róluk sem tudhattam meg sokat.
Én leginkább Andy-vel dolgoztam, egy ukrán férfivel, és az ő viselkedésének voltam tanúja.
Amikor először beléptem az egyik ólba, meglepődve tapasztaltam, hogy a malacok pánikszerűen menekültek a sarokba, ez volt az első intő jel, hogy itt valami nem stimmel. Később rájöttem, hogy a rugdosás mindennapos volt, Andy az állapotfelmérés gyanánt jól a fejükre vagy hátukra sózott. Ha felállt az állat, akkor nem kellett vele semmit tenni, ha pedig nem állt fel, akkor gyógyszerezés, vagy rosszabb esetben a helyben sokkolás és a szúrás volt a sorsa, majd pedig ment kutyakajának.
Amikor az utolsó előtti napomat töltöttem ezen a munkahelyen, éppen tereltük ki a vágásra szánt malacokat. Némelyikük látszólag nem akart kimenni, mert megérezték, hogy mi vár rájuk. Andy elvesztette a türelmét, és pár malac szemébe belemélyesztette az ujját, egyet egy doronggal leütött, a többiek hátán teljes erőből ugrált, közben ukránul üvöltözött valamit.
A kismalacokat sem kímélte – a terelőlapáttal fejbe verte őket, és még akkor is rugdosta őket, ha valamelyik már eszméletlen volt.
Mekkora telepen dolgoztál, pontosan mi történik ott velük, mennyi állat lehetett ott és mennyi ideig?
A telep akkora lehetett, mint a Keleti pályaudvar.
Megszületnek, egy hetesen elszakítják őket az anyjuktól, majd hőlámpa alá teszik és hizlalni kezdik. Ha elértek egy bizonyos kort, megint áthelyezik őket, a legegészségesebbeket leválasztják anyának, apának, a többi kant kiherélik. Végül két-három hónaposan mennek vágásra.
Amikor ott voltam, nagyjából 300 vágásra érett disznót, ugyanennyi hizlalás alatt álló kismalacot, valamint 80 anyakocát és 20 kifialtatott anyát láttam.
Az állatok bántalmazásán kívül miket tapasztaltál még a telepen?
Mindenhol csak rideg falak, mesterséges élet, és az a borzalmas bűz, amiben le kellett élniük rövid, sanyarú életüket.
Ezen kívül a betonon tartás, a rendszeres megfélemlítések és a mögöttük lévő hamis ígéretek a humánus tartásról, az mélyen megrendített.
Mi volt az a pont, amikor úgy érezted, hogy ebből elég? Mi változott meg benned?
Akkor lett elegem, amikor a kollégám még a kismalacokat is eszméletlenre verte. Ekkor megfogadtam, hogy ilyen helyre többé nem megyek, még a biogazdaság is megfontolandó, mert nem minden arany, ami fénylik.
A felmondásomra egyébként nem volt szükség, ugyanis hamar leesett a vezetőségnek, hogy én alkalmatlan vagyok erre a munkára, nem szívesen bántottam az állatokat, ahogy azt mások tették. Ezért még a kilépésem előtt kirúgtak, nem feleltem meg ennek az abszurd elvárásnak.
Több helyen is dolgoztál? Ha igen, mindenhol ezt tapasztaltad? Ha nem, máshol mit?
Korábban voltam vágóhídon is, csirkéket dolgoztam fel. Akkoriban pangott a munkaerőpiac, nem volt más választásom. Az sem volt kellemes élmény.
Mit üzennél azoknak, akik a jövőben ilyen munkát terveznek vállalni és a fogyasztóknak, akik szerint ilyen nem történhet meg hazánkban?
Csak azok és akkor válasszák ezt a munkát, ha lelkiismerettől mentes, szadista pszichopatának érzik magukat. Nem tudom szebben leírni. A fogyasztóknak pedig leginkább azt, hogy húzzák ki a fejüket a homokból, mert ezt a munkát nem lehet szépen elvégezni.
Gergely hisz a karma törvényében, úgy érzi, az állatkínzó gazdákra visszaszáll, amit tesznek az állatokkal.
Annyi bizonyos, hogy ez a 37 éves férfi egy életre megrémült attól, amit az állattartásban tapasztalt – erőszakot, agressziót, terrort. Ő tudott váltani és újrakezdeni, de nem mindenki ilyen sikeres, a vágóhidakon és állattartó telepeken dolgozó munkások ugyanis az állatokhoz hasonlóan – csak egy kicsit kevésbé -, szintén a húsipar áldozatai, kizsigerelt és mentálisan megterhelt emberek, akik többsége örömmel végezne más munkát, ha lenne lehetősége.
A nagyipari állattartás és az állati eredetű termékek fogyasztása nemcsak állatjogi, de emberjogi aggályokat is felvet, ezért mindannyiunk feladata, hogy újragondoljuk szokásaink következményeit és tudatosabb döntést hozzunk minden érző élőlény jólétének érdekében.
