Nem a több legelőben, hanem a jobb, kompaktabb, kegyetlenséget és szennyezést nélkülöző gyárakban kell keresni a megoldást – állítja George Monbiot író és aktivista.
A Guardian környezetvédelmi rovatvezetőjének nem ez az első írása, amelyben a főáramú környezetvédelmi törekvéseket bírálja – a témában írt számos könyve mellett rendszeresen cikkezik az élelmezési rendszer radikális változásának szükségességéről, például a halfogyasztás és a húsevés fenntarthatatlanságáról.
A következő írás Monbiot májusban megjelent cikkének fordítása.
Kényes kérdés az étkezés
Nincs jelenleg ennél fontosabb, ámde ennél jobban mítoszokkal és hiú ábrándokkal tűzdelt dilemma. Ahogyan táplálkozunk, az kulcsfontosságú tényezője lesz annak, túléljük-e ezt az évszázadot, mivel nem létezik másik ágazat, ami ennyire káros lenne. Ennek ellenére megnyugtató illúzióink tesznek róla, hogy ne tudjunk erről tárgyilagosan beszélni.
Az étkezésnek az a különleges tulajdonsága van, hogy még a leghaladóbb szellemiségű emberekből is reakcióst csinál. Azok, akik egyébként mindenféle társadalmi és politikai változást elfogadnak, sokszor dühvel reagálnak, ha valaki felhozza, hogy étrendváltásra lenne szükség. Ami még ennél is furcsább, az a szakadék az étkezéssel kapcsolatos ultrakonzervatív álláspont és azon emberek viselkedése között, akik ezt az álláspontot képviselik.
Több embert hallottam idézni Michael Pollan írótól a „Ne egyél olyat, amit az üknagymamád nem ismerne fel ételként” mondást – olyan emberektől, akik mindeközben olyan ételt esznek (egyik nap thai, másik nap mexikói, harmadik nap mediterrán konyha), aminek az összetevőit egyáltalán nem ismernék fel a felmenőik, mégis jobb életet élnek náluk.
Valami meggátol bennünket, valami mélyen elnyomott dolog, ami az őszinte beszélgetés útjában áll. Ez a valami arra késztet élelmezéssel foglalkozó írókat, híres szakácsokat és bizonyos környezetvédőket, hogy olyan válaszokat javasoljanak bolygónk válságára, amik még azoknál a problémáknál is károsabbak, amikre állítólag megoldásként szolgálnának. Ezeket a megoldásokat – mint például a szabadtartású hús, aminek óriási földigénye van – lehetetlen a megmaradt ökoszisztémák elpusztítása nélkül alkalmazni: egyszerűen nem elég nagy hozzá a bolygónk. Mégis mi az, ami gátol minket, és hogyan alakul ki?
Most egy éve, hogy kiadtam Regenesis című könyvem, ami még számomra is megdöbbentő mértékű dühöt váltott ki az emberekből. Azóta az időm jelentős részét azzal töltöm, hogy próbálok rájönni, miért ilyen dühösek az emberek. Azt hiszem, azért, mert a könyv megkérdőjelezi azt, amit a kognitív történész, Jeremy Lent „gyökérmetaforának” nevez: ez egy olyan eszmére utal, ami olyan mélyen beágyazódott az elménkbe, hogy tudat alatt befolyásolja preferenciáinkat.
A gyökérmetaforát ebben az esetben jól szemlélteti III. Károly király Erdélyhez fűződő érzelmi viszonya, amiről nemrég írt a New Statesman. Amit Károly ott talált, az „a modernitás előtti élet tökéletesen palackozott modellje volt”. „Az időtlenség az, ami igazán fontos” – mondta a király. „A táj szinte olyan, mint azokban a mesékben, amiket gyerekként olvasott az ember.”
Nosztalgia, idill, komfort
Az erdélyi gazdálkodás olyan (vagy legalábbis volt a közelmúltig), mint amilyennek lennie „kell”: apró falvak, ahol tehenek a borjaikkal, kacsák a kiskacsáikkal, macskák a kiscicáikkal osztoznak a lovas kocsit vezető, pirospozsgás arcú gazdákkal a földutakon. Alpesi legelők, amelyeken birkák legelnek, az emberek pedig füvet kaszálnak és kúpokba halmozzák a szénakazalokat. Más szóval, ahogy a király írta, olyan, mint egy mesekönyvben.
Az írni még nem tudó gyerekeknek szóló könyvek bődületes része szól haszonállatfarmokról. Az ezekben lefestett gazdaságoknak semmi közük a hús-, tojás- és tejiparhoz, ahol az általunk elfogyasztott termékeket előállítják – ezek nagy általánosságban horrorisztikus helyek. Ezek az elbeszélések a pásztorok és állataik régi, idilli meséjét adják elő, ami több ezer évnyi pásztorköltészeten és vallási hagyományokon alapul. Az állattenyésztés ebben az idillben biztonságos, harmonikus, megnyugtató hely, ahová nyugtalan időkben tudat alatt elbújhatunk.
Az étkezést és a gazdálkodást körülvevő nyilvános párbeszéd nagy része mintha ezt a boldog helyet szeretné újrateremteni. Ennek eredményeképp sok, a globális élelmezési válságra javasolt megoldás tulajdonképpen e középkori termelési rendszereket akarja visszahozni – úgy, hogy ezekkel a 21. század népességét kellene ellátni. Ennek nem lehet jó vége.
Gourmet körökben például új mánia most a hiper-szabadtartású csirke. Az újromantikusok szerint a csirkéket ki kell terelni a legelőre a tehenek után, hogy azok megegyék a tehéntrágyával táplálkozó rovarokat. Mint a mesekönyvekben, a különböző haszonállatfajok kapcsolatban állnak egymással. De a csirke egy nem őshonos, mindenevő, a fácánfélék családjába tartozó madár.
Miközben ma már kezdjük felismerni, milyen károkat okoz a fácánok tömeges szabadon engedése vidéken – kígyóbébiket, békákat, hernyókat, pókokat, palántákat pusztítanak el –, a nosztalgiázók most ugyanezt akarják tenni a csirkékkel. Azzal, hogy a csirkék ezekben a [természeti] rendszerekben táplálkoznak, pusztítják a vadvilágot. Valójában azonban ennyi táplálékkal nem tudnak túlélni, tehát továbbra is szójával etetik őket, amit gyakran a kipusztított brazil esőerdők helyén és a Cerrado nevű szavannán termelnek.
A sosemvolt bukolikus farmvilág
Ez történik, ha az emberek csak a képeket látják, és nem a számokat. Azt a képet, ami tudatunk hajnalának biztonságos közegére emlékeztet, a kívánatos étkezés mintájaként próbálják most használni, függetlenül attól, megvalósítható-e. Idilli álomképeink felfalják a bolygót.
A mesekönyvi gazdálkodás soha nem működött úgy, mint ahogyan azt a romantikusok állítják. A széles körű húsfogyasztásra csak a 19. században nyílt lehetőség az ausztrál és amerikai területek gyarmatosításával és kiirtásával, valamint főként a brit birodalom által létrehozott globális rendszerrel, ami a gazdag országokba juttat húst.
Az állítólagos hagyományos étrendünket biztosító szarvasmarha- és juhtenyésztés az őslakosok kifosztását és az ökoszisztémák tömeges pusztítását hozta magával, ami a mai napig tartó folyamat. Ennek a rideg valóságot elfedő történetnek a megkérdőjelezését az emberek az identitásuk elleni támadásnak veszik.
Globális élelmiszerválságunk valódi megoldásai se nem szépek, se nem megnyugtatóak. Elkerülhetetlenül érintik a gyárakat, a gyárakat pedig mindannyian utáljuk, nem igaz? A valóságban szinte minden, amit megeszünk, legalább egy (valószínűleg több) gyáron keresztül jut el a tányérunkig. Ezzel kapcsolatban nagyon mély tagadásban élünk, éppen ezért lehet az is, hogy az Egyesült Államokban, ahol a lakosság 95 százaléka eszik húst, egy felmérés szerint az emberek 47 százaléka betiltaná a vágóhidakat.
A válasz nem a több legelő, ami még több természetes ökoszisztéma elpusztításával járna. A megoldás részben a jobb, kompaktabb, kegyetlenséget és szennyezést nélkülöző gyárakban rejlik. Az egyik legjobb megoldás az lenne – mindenki kapjon a szívéhez –, ha a többsejtű élőlények (növények és állatok) helyett az egysejtű élőlények (mikrobák) tenyésztésére térnénk át, ami által sokkal kevesebbel [kevesebb energiával, területtel és kibocsátással] sokkal többet termelhetnénk.
Károly királynak ez kétségtelenül nem tetszene. De van nyolcmilliárd ember a bolygón, akiknek ennie kell, a bolygót pedig rendbe kell hozni, és ezeket nem lehet a hajdani idők illúzióival elérni. Most azon kapom magam, hogy egyrészt egy kegyetlen, környezetszennyező és önpusztító főáramú gazdálkodási modell, másrészt pedig a katasztrofális következményekkel járó mezőgazdasági terjeszkedéshez és világéhezéshez vezető idilli álmodozás ellen küzdök. Nehéz eldönteni, melyik a rosszabb.
