Most olvasott cikk
Tegyünk pontot az ügy végére: fontos része a vadászat a vadgazdálkodásnak?

Tegyünk pontot az ügy végére: fontos része a vadászat a vadgazdálkodásnak?

A kormány kiállításának nyomán újra hevesen vitatott téma itthon a vadászat: kegyetlen úri mulatság, vagy szükséges rossz?

Úton-útfélen bele lehet akadni az interneten kalandozva az erről szóló heves szócsatározásokba—az egyik szerint a vadászat barbár, idejétmúlt szórakozás, és békén kellene hagynunk a vadállatokat, a másik szerint pedig a vadászok az ökológiai egyensúly fenntartásáért dolgoznak, ami közbeavatkozás nélkül felborulna.

Meglepő módon még a tanulmányaim alatt, környezetgazdász hallgatóként is meglehetősen gyakran találkoztam a két álláspont összeütközésével, így talán kissé egyértelműbbé válik, hogy ez a téma még azok között is megosztó, akik valamelyest értik, hogy miről beszélnek, és nem a vadászat vagy a vadállatok felé való elfogultság vezényli őket.

Ebben a cikkben azokhoz szeretnék szólni, akiket az ujjal mutogatáson túl, objektív, ökológiai megfontolásból is érdekel a téma—nézzük meg tehát azokat a szempontokat, amelyek mentén pontot tehetünk ennek a kérdésnek a végére.

Vadászat = vadgazdálkodás?

Ahhoz, hogy valamiféle konklúzióra juthassunk ebben a témában, először is azt kell megvizsgálnunk, mi is pontosan a vadászat célja, és hogy a vadászattal néha felcserélhető szinonimaként használt vadgazdálkodás mit is jelent valójában.

Először is szögezzük le, hogy a kettő nem egy és ugyanaz. A vadgazdálkodás a vadászaton jóval túlmutatóan sok, kevésbé ismert gyakorlatra is vonatkozik, amellyel a vadállomány populációját befolyásolják. Ez pedig nem kizárólag a túlnépesedett populáció ritkítását jelenti, hanem akár olyan tevékenységeket is, amelyek a megfogyatkozott populációkat segítenek fellendíteni, vagy a meglévő populációt fenntartani.

Vadgazdálkodásnak számít tehát például az állatok élőhelyének, élelem- és vízforrásainak, a madarak fészkelőhelyeinek védelme is. Ennek rengeteg módja van: az egyik például a mezőgazdasági területek csücskeinek vadon hagyása. Ez nem csak fészkelőhelyet és élelemforrást biztosít az állatoknak, hanem a környező erdős területek és a szántóföldek között pufferként is szolgál.

A vadgazdálkodás tehát elméletben a természetvédelem halmazába tartozik — valójában azonban sokszor közel sem ez a fő szempont, mivel a vadgazdálkodás a gyakorlatban megvalósulva a dolog pénzügyi nyereségességére összpontosul.

A haszon a lényeg

Hogy ez alatt mit értek, azt a legegyszerűbben úgy lehet megérteni, ha a Bakonyerdő oldalán található, a vadgazdálkodás definíciójára vonatkozó részt megvizsgáljuk:

“A vadgazdálkodás nyereségorientált, a vadállomány fenntartása és szabályozása, hasznosítása céljából az élőhellyel összhangban folytatott tevékenység. A bevételek növelése mellett az erdő és a benne élő vadállomány egyensúlyának megteremtését tekintjük kiemelten fontos feladatunknak.”

Ebből egyértelműen levonható a következtetés, hogy a vadgazdálkodás elsődleges célja Magyarországon az, hogy a vadállomány olyan módon legyen szabályozva, ami a leginkább pénzbeli nyereséget hozó eredménnyel jár.

A magyarázathoz hozzátoldott, az ökológiai egyensúly megteremtésére vonatkozó rész a nyereségorientált vadgazdálkodás pozitív hozadékaként van kezelve, nem pedig elsődleges célként.

És pontosan ez a fontossági sorrend az oka annak, hogy a vadászat sokszor frontálisan szembemegy az ökológiai szempontokkal. Mert amikor választani kell, akkor a természetvédelem felett mindig a haszon győzedelmeskedik.

Ha ez kicsit zavaros, beszéljünk egy kicsit arról, hogyan mutatkozik meg ez a gyakorlatban.

Mi az egyáltalán, hogy “túlnépesedés”?

Először is a legfontosabb annak a megértése, hogy a túlnépesedésnek az a fajtája, amire az ember “szükséges rossz” válaszként a vadászatot adja, a természeti ökológia szerint nem létezik. Ezt megpróbálom minél egyszerűbben elmagyarázni.

Az élőhelyek, amik különböző állat- és növénypopulációkból állnak, az ökológiai egyensúlynak köszönhetően működőképesek. Az itteni élőlények hosszú idő alatt alakították ki azt a törékeny rendet, ami alapján az élőhely elegendő erőforrást tud biztosítani minden élőnek.

Gondolhatunk itt egészen konkrét dolgokra, például az eukaliptuszevésre szakosodott koalákra, vagy csak simán arra, hogy a legtöbb földi állatpopuláció potenciális ivóvízforrások mentén születik.

Előfordul, hogy egy bizonyos populáció mérete túllépi az élőhely teherbírását: ebben az esetben a populáció az erőforráshiány következményeképp mindenféle külső közbeavatkozás nélkül csökkenni fog, az ökológiai egyensúly pedig magától helyreáll.

Szóval azt ezek alapján megállapíthatjuk, hogy természetes, emberi zavar nélküli állapotukban az élőhelyek elintézik magukban a felborult ökológiai egyensúlyt. Amikor túlszaporodott populációkról és a vadászatról mint szükséges rosszról hallasz valahol, akkor minden bizonnyal nem ezekről a természetes módon előforduló populáció-hullámzásokról van szó.

A vadászok és vadászat-pártiak ilyenkor leginkább arról beszélnek, hogy például túl sok az őz az erdőkben, és nem jut nekik elég táplálék, ezért éheznek, így hát segítünk rajtuk azzal, ha csökkentjük a számukat. Vagy arra, hogy a kevés táplálék miatt egyes fajok megdézsmálják a környező földek terméseit, így hát a károkozás megelőzésének eszköze a vadászat.

Ha eddig türelmesen olvastál, és még mindig ráncolod a homlokod, hogy oké, de hogy jön ide a nyereség természetvédelem fölé való helyezése, akkor megköszönöm a türelmed, mert lassan eljutunk ehhez a részhez is.

Zsugorodó élőhelyek és a trófikus kaszkád

A vadászat mint a közbeavatkozás eszköze két—paradox módon emberi beavatkozás nélkül nem létező—probléma miatt jöhet egyáltalán szóba: az egyik az élőhelyvesztés, a másik pedig a ragadozó állatok eltávolítása.

Egy új kutatás szerint csak az elmúlt 300 évben az emberi tevékenységek — elsősorban a mezőgazdasági, másodsorban az infrastrukturális terjeszkedés — a vadállatok élőhelyeinek egyötödét elpusztították.

Nem nehéz kilogikázni, hogy az ilyen mértékű közbeavatkozás természetellenes módon felborítja az évezredek alatt kialakult ökológiai egyensúlyt, ami miatt bizonyos állatpopulációk éheznek, és esetlegesen rákényszerülnek arra, hogy kiterjesszék az élelemszerzési területüket a környező városokra.

A ragadozó fajok eltávolítása részben ehhez kapcsolódik: egy új tanulmányból ugyanis kiderül, hogy az emberi használatra átalakított természeti területek elvesztésének az összes állat közül ők a legnagyobb vesztesei.

És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy nem csak közvetett módon távolítjuk el a ragadozókat a természetes közegükből, hanem vadászattal is: az évszázadok során a ragadozókat ellenségként ítéltük meg, és leginkább a saját és haszonállataink épsége érdekében jókorarészt kiirtottuk őket a közelünkből.

Ez nem csak az ő fennmaradásuk miatt probléma, hanem azért is, mert ezzel természetellenes módon belezavarunk a trófikus kaszkádba.

Tudom, már megint egy fura, ismeretlen kifejezés — nyugi, valójában egyszerű dologról van szó, ámde annál fontosabb ezt a koncepciót megérteni ahhoz, hogy a vadászok logikáját megértsük (és megcáfoljuk).

A trófikus kaszkád nem más, mint az élőhelyek ökológiai egyensúlyának alapja. Az élőlények, amelyek a tápláléklánc részei, különböző, úgynevezett trófikus szinteken állnak: leegyszerűsítve alul a növények, felettük a növényevők, legfelül pedig a ragadozók. A kaszkád szó pedig arra a folyamatra vonatkozik, ahogyan a felső szinteken álló fogyasztók dominó-effektus-szerű hatása legyűrűzik, és hatással van az egész élőhelyre.

Vagyis: adott egy élőhely, ahol a növényevő vadpopulációt a ragadozó populáció korlátozta abban, hogy túlfogyasztással felborítsák az ökológiai egyensúlyt. Ez egészen addig jól ment, ameddig az ember ki nem vette a trófikus kaszkád tetején álló ragadozó állatot az egyenletből: innentől kezdve beszélhetünk túlnépesedésről.

De ugye, az mindenkinek egyértelmű, hogy ez a probléma az ember természetellenes közbeavatkozása nélkül soha, de soha nem állna fenn?

A vadászat nem az a “szükséges rossz,” aminek a jelmezében a vadászat-pártiak parádéztatni szeretik, hanem a részben pontosan saját maga által felborított egyensúlyt állítja helyre — vagy tartja fenn a látszatát az egyensúly-helyreállításnak.

Az alternatíva: a természet

Vannak, akik eljutnak arra a szintre, hogy mindezt megértik, de úgy vannak vele: oké, hogy miattunk létezik a probléma, de attól még létezik, szóval nincs más megoldás, mint vadászattal megoldani a bajt, amit okoztunk.

Nekik jó hírem van: létezik más megoldás, méghozzá olyan, ami nem a probléma forrásával próbálja megoldani (és érthetetlen módon fenntartani) a kialakult helyzetet, hanem olyan gyakorlattal, ami nem csak a vadállomány karbantartására, hanem az emberi beavatkozás miatt kialakult többi problémára is részben megoldást nyújt, például a klímaváltozás enyhítésére és a biológiai sokféleség helyreállítására is.

Ez pedig az újravadonosítás.

Már megint egy új szó — de szerencsére ez egészen magától értetődő. Nézzünk rá egy konkrét példát, és remélhetőleg így majd összeáll a kép mindennel kapcsolatban, amiről eddig beszéltünk.

A Yellowstone Parkból az 1900-as évek elején kiirtották a farkasokat, és a század során igencsak elszaporodtak az őzek a parkban. A park fenntartói próbálták többek között vadászattal kontrollálni a populációt, de sikertelenül.

Ez többek között azért is problémás volt, mert az őzek a természetes ragadozó jelenlétének hiányában túlságosan megritkították a növényzetet: a facsemetéket nem hagyták megnőni, a vízközeli növényeket pedig annyira lelegelték, hogy a folyómeder teljesen instabillá vált.

Végül 1995-ben a fenntartók úgy döntöttek, kísérleti jelleggel újra farkasokat telepítenek a parkba, és ez nem csak a várt hatást hozta meg, hanem annál sokkal többet.

Az őzek a farkasoktól tartva kerülni kezdték a park bizonyos részeit, ahol nem érezték magukat biztonságban, így ezeken a helyeken a növényzet hosszú évtizedek óta először tudott regenerálódni. Ezzel a folyómeder és a talaj is újra stabilizálódott, és az erózió mértéke is csökkent.

Végre a facsemeték is növekedni tudtak, és azokban a völgyekben, amit az őzek korábban lecsupaszítottak, rég nem látott erdők születtek újjá. Az erdők nyomán pedig nőtt a hódpopuláció is: és mivel a hódok egyik fő jellegzetessége az, hogy más állatoknak is élettereket hoznak létre gátak építésével, így végre több faj populációja is helyreállt a parkban.

Ez az újravadonosítás egyik formája: az emberi beavatkozást megelőző természeti rend helyreállítása.

A történet kulcsfontosságú következtetése nem az, hogy a farkasok megették a túlnépesedett őzeket. Ha erről lenne szó, akkor a vadászat is elég lett volna. A lényeg az, hogy a farkasok folyamatos jelenléte — a beavatkozás nélküli élőhelyeken a ragadozó-préda dinamika ugye állandó, a párhavonta sporadikusan megjelenő és eltűnő vadászokkal szemben — az évtizedek alatt elkényelmesedett őzcsordákat újra éberré tette, és a túlterhelt növényzet végre újra felvirágozva elég erőforrást tudott adni az élőhely természetes táplálékláncában szereplő fajoknak is.

És itt válik el a különbség a vadászat és a valódi természetvédelem között: a vadászat a ragadozók imitálásával próbálja meg igazolni természetvédelmi szerepét, azonban nem tudja azt helyettesíteni.

Felmerül tehát a kérdés: ha valóban a természetvédelemről szól a vadászat, akkor a szegényes imitáció helyett miért nem telepítjük vissza Magyarországra a ragadozó fajokat? Például az aranysakált, ami évtizedekre eltűnt a magyar természetből, pontosan a vadászat és a mezőgazdasági terjeszkedés miatt?

Igen, végre eljutottunk a lényeghez: azért, mert ez tökéletesen ellentétben állna a gyakorlatban fennálló vadgazdálkodás elsődleges céljával, ami nem a természetvédelem, hanem a haszonszerzés.

Aki nem hiszi, járjon utána: a “vadgazdálkodási szakemberek” szerint is “több száz milliárdos kárt” okoz a vadállományban a Magyarországra néhány évvel ezelőtt visszatért aranysakál.

Tehát még egyszer, utoljára hadd hangsúlyozzam: ha választani kell, akkor a vadászat esetében a haszonszerzés minden esetben előkelőbb helyet fog elfoglalni a természetvédelemnél — az ökológiai egyensúly fenntartásának látszata nem más, mint jó marketingszöveg, amivel azoknak is el lehet adni a vadászatot, akik másképp elleneznék ennek a “férfias” hobbinak a fennmaradását.

A véleménycikkek szókimondóak, kritikusak és új nézőpontokat mutatnak be. Ezek az írások nem feltétlenül tükrözik a Prove szerkesztőségének nézeteit, de közzétesszük őket, hogy párbeszédet kezdeményezzünk fontos témákról.