Azt mondják, a vegánságnak nincsenek fokozatai – az ember vagy vegán, vagy nem vegán, slussz passz.
Az „anyukám is már majdnem vegán, csak még eszik néha halat, meg a kávéját nem bírja meginni, ha nincs benne rendes tej”, az „egészségügyi vegán vagyok – azért nem eszem állati alapanyagokat, mert nem tesz jót a bőrömnek, de bőrkabátot, bőrcsizmát viselek”, és a „magamnak már csak növényi alapú ételeket készítek, de a férjemnek megcsinálom a rántott húst és pörköltet” nagyjából ugyanabba a kategóriába tartozó mondatok: alaposan megosztják a közösséget.
Lesznek, akik erre azt mondanák: „figyi, akkor az anyukád nem vegán, hanem vegetáriánus”, „vegán csakis az állatokért lehetsz – ha van bőrcsizmád, akkor legfeljebb növényi étrenden vagy”, valamint „hogy nevezheted magad vegánnak, ha húst vásárolsz és készítesz a férjednek?!”, és persze olyanok is lesznek, akik a fentiekre azt mondják: „wow, hát ez csodálatos”, és a mindent a maga idejében, lépésről lépésre elvét követve avatják be beszélgetőpartnerüket a vegánság „szabályaiba”, anélkül, hogy elkedvetlenítenék őket.
Minden lépés számít
Én feltétlen az utóbbi kategóriába tartozom – ha valaki egészen kicsit is hozzátesz ahhoz, hogy az állatok szenvedését visszaszorítsuk, nálam kiérdemli, hogy „majdnem vegánnak” nevezze magát, sőt, abban is hiszek, hogy a vegánságnak igenis vannak árnyalatai, mint minden más ideológiának.
Ha nem vagyunk megengedőbbek a vegán szó használatával kapcsolatban, évről évre stagnálni, vagy csökkenni fog a vegánok száma.
Ha viszont gálánsak vagyunk azokkal, akik ismerkednek a veganizmussal, és büszkén kitűzhessék a jelvényünket, többen és többen leszünk, és azok sem fordítanak majd hátat a zászlónknak, akik kevésbé abszolútista módon viszonyulnak a veganizmushoz.
Éppen ezért rendkívül kontraproduktívnak tartom, amikor vegánok egymást oltogatják, amiért egy vegán szülő nem hajlandó a gyereke határozott kérését semmibe venni, miszerint márpedig ő szeretne húst enni vacsorára, vagy amiért egy vegán halas táppal eteti a cicáját.
Már csak azért is, mert állandóan változó és tapasztaló emberekként bármily eltökéltek vagyunk is, sosem tudhatjuk mit hoz a holnap. Azt ki merem jelenteni, felelősségem teljes tudatában, hogy növényi étrenden maradok életem végéig, ahogyan azt is, hogy eszem ágában sincs bőrcipőt viselni, mindez pedig semmiféle lemondással nem jár nálam: tizenkét év vegánság után húsra, sajtra, tojásra nem is tudok ételként gondolni, a hasított bőr szaga pedig ahogy megcsiklandozza az orromat, felforgatja a gyomrom.
Azt viszont be kell ismernem, amikor Özge kutyám – aki közel tizennégy évesen lépett be az örökkévalóságba – napok óta nem evett közismerten nagy haspók létére, aggodalmam és szeretetem „sarokba szorított”, és megkínáltam egy falat feta sajttal.
Akkoriban egy barátunk vendégházát vezettük Tel Avivban, és bár a vendégeink java vegán volt, nem tiltothattuk meg, hogy azt vásároljanak és főzzenek maguknak – így került a feta sajt a konyhánkra.
Egy nehéz döntés állat és állat között
Így kaptam magam azon, hogy döntést kell hoznom: megpróbálom előcsalni a haldokló kutyám étvágyát, vagy azt mondom: a háziállatom és a fejőgépre kötött tehén egyenlő esélyeket érdemelnek.
Özge nem kért a sajtból, én pedig azt hittem, örökre elfeledhetem „morális botlásomat”, ahogyan sokan értelmeznék – ám néhény héttel ezelőtt, amikor hat, ucáról befogadott cicánk legfiatalabbika a szoptatási időszak végeztével vészesen lefogyott, ismét hasonló helyzetben találtam magam.
Gin születése óta gyengécske volt, ám mikor a mamája nem szoptatta többé, a mini cumisüveges itatásról a száraz táp beáztatásán át az állatorvos bevonásáig mindent megpróbáltunk, ő azonban egyre vékonyabb és gyengébb lett, és vészesen zuhant a testhőmérséklete.
Egy nap szomszédunk, Wendy, a kis görögországi falunkban, ahol élünk megkérdezett minket: „Fiúk, tudom, hogy ellene megy mindennek, amiben hisztek, de ez a cica nem éri meg a holnapot, ha nem adunk neki egy kis színtiszta tonhal konzervet – ha másért nem, csak hogy tudjuk, mindent megtettünk érte.”
A párom, Nimi és én tudtuk: számunkra a tonhal élete épp olyan értékes, mint a macskáé, ugyanakkor azt is tudtuk, hogy felelősséggel tartozunk az állatokért, akiket befogadtunk.
Persze kérdezhetné bárki, miért kellett nekünk macska, ám a válasz roppant egyszerű: ha mi nem fogadjuk be őket, és nem ivartalanítjuk őket, jövő ilyenkorra négyszer ennyi macska lesz a faluban, akik éheznek, bolhásak lesznek, fertőzéseket kapnak el, ez pedig oda vezet, hogy egy ponton valaki az éj leple alatt megmérgezi őket.
Kicsordult a könnyem
Rendkívül nehéz perceket éltem át, amikor a kismacskát a tenyeremben tartva, a földön ülve felbontottam a Wendy-től kapott tonhal konzervet, és több mint egy évtized után először beletúrtam a kezemmel egy állat testének földi maradványaiba.
Egy nem vegán talán csak röhögne ezen, egy über vegán valószínűleg kitagadna, de azért merem remélni, hogy vannak olyanok, akik egyszerűen csak átérzik a helyzet lehetetlenségét: a könnyem is kicsordult.
Három nappal később viszont egyetlen kicsi konzerv tonhalnak hála Gin pocakja kerekedni kezdett, és lassan ráfanyalodott a beáztatott száraztápra is, amelyet gyakran külön a cicáinknak főzött rizzsel, lencsével, kukoricával keverünk ki.
Hát így fér meg egymás mellett a bűntudat és a büszkeség. Vegán maradhatok-e mindezek után? Vélhetően vegánja válogatja, ki mit mondana erre.
Jómagam évek óta azt mondom: a vegán mozgalom céljait támogató, ártó szándéktól mentes ember vagyok, aki büszkén nevezi magát vegánnak, egész addig, míg más vegánok megpróbálják meggyőzni, hogy márpedig ő nem az.
Ekkor a békesség érdekében készségesen visszaszolgáltatom a V-betűt bárkinek, aki kikéri magának, hogy birtokolni merészelem, mert tudom: nekem nem az számít, vegánnak, vegetáriánusnak, esetleg „vegásnak” nevez-e bárki, hanem az, hogy igyekezettel, szívvel, lélekkel, elmével és az egyensúlyra való állandó törekedéssel, ugyanakkor sosem diktatórikus dogmák és ellentmondást nem tűrő elvárások mentén szolgáljam a közös és egyéni jót. Hát ezen a szintjén állok én a veganizmusnak.
—
A véleménycikkek szókimondóak, kritikusak és új nézőpontokat mutatnak be. Ezek az írások nem feltétlenül tükrözik a Prove szerkesztőségének nézeteit, de közzétesszük őket, hogy párbeszédet kezdeményezzünk fontos témákról.
2009-ben tértem át 100%-os növényi étrendre, az állatokért, a veganizmus eszméje azonban a mentális és fizikai egészségemre is csodás hatással volt. Az állatvédelem mellett nagyon fontosnak tartom a céljaink békés kommunikációját, és igyekszem olyanokkal is megtalálni a közös hangot, akikkel nem mindenben gondolkodunk egyformán.