A lakható földfelület óriási részét, konkrétan 50 százalékát a mezőgazdaság foglalja el; az újabb és újabb ültetvények és legelők térnyerése pedig az erdőirtás és a biológiai sokszínűség csökkenésének fő oka.

A főbűnös pedig nem a paradicsomültetvények vagy az almáskertek helyfoglalásában keresendő — a mezőgazdasági területek túlnyomó többségét az állattenyésztés veszi igénybe. A hús- és tejtermelés ugyanis körülbelül akkora területen terjeszkedik el, mint az egész amerikai kontinens, Alaszkától egészen Tierra del Fuegóig.

Sokakban ilyenkor felmerülhet a kérdés, hogy hát rendben, de növényekből többet kell enni, hogy jóllakjon az ember, tehát ha kevesebb húst eszünk, akkor a több zöldség, gyümölcs és gabona miatt még több helyre lesz szükség, nem?

Korántsem. Sőt, ha mindenki a világon növényi étrenden élne, negyedakkora területre lenne szüksége a mezőgazdaságnak. Elmagyarázzuk, miért.

Sok földterületet szabadíthatnánk fel

Ha az ételből kapott energia és az ahhoz szükséges földterület arányát vesszük alapul, abból már kapisgálni lehet, hol van a kutya elásva: kilokalóriánként ugyanis a marha- vagy borjúhús előállításához körülbelül százszor akkora földterületre van szükség, mint ezek növényi alternatíváihoz.

Emellett az összes hús- és tejtermékhez több földterület kell, mint bármilyen növényhez, de a legeltetés miatt ez a két állat tartása a legkiugróbb.

Ez egy 2018-as tanulmányból derült ki, amiről korábban már beszámoltunk — az alábbi táblázatot ennek alapján saját adatokkal kiegészítve az Our World in Data készítette:

Ugyanezek az arányok mondhatók el, ha kifejezetten az állati kontra növényi alapú fehérjeforrásokat vesszük górcső alá: az említett húsfajták előállításához százszor akkora terület szükséges, mint mondjuk a borsóhoz vagy a tofuhoz.

Természetesen az igaz, hogy sok terület, amit legelőnek használnak az állatok számára, az növénytermesztésre nem alkalmas — egészen pontosan ⅔ részük alkalmatlan lenne erre a célra. Ezeknek a területeknek azonban lehet és kell is szerepet kapnia a fenntartható alapokon álló élelmiszertermelésben.

Megállapítottuk ugyebár, hogy a globális növényi alapú étrendre való áttérés esetében negyedakkora mezőgazdasági földterületre lenne szükség, és megállapítottuk azt is, hogy a földhasználat a biológiai sokszínűség csökkenésének fő oka.

Ebből elég egyértelműen következik tehát, hogy a leghasznosabb lépés az lenne, ha ezeket a felszabaduló területeket a természetnek visszaadnánk: az “újravadonosított” zöld területek segíthetnének a biodiverzitás részleges visszaállításában, valamint a klímaváltozás elleni harcban sem lennének utolsók, feltehetően ugyanis rengeteg szén-dioxidot kötnének meg.

Lenne-e elég élelem mindenkinek?

Fontos és megvizsgálandó kérdés, hogy a termőföldeken elegendő növényi alapú táplálékot tudnánk-e előállítani ahhoz, hogy az egész világnak jusson belőle. A fent említett tanulmányból erre is választ kapunk: a kutatók lemodellezték, hogy amennyiben az állati termékekről globális szinten lekerülne a fókusz, és az egész világon a növényi étrend terjedne el, a meglévő termőföldek bőven kiszolgálnák az emberi igényeket, sőt, még kevesebbre is lenne szükség belőlük.

Ez sokaknak megdöbbentő lehet — elsőre talán az hangzik logikusan, hogy ha a hús- és tejtermékeket babfélékkel, szójával és gabonafélékkel akarjuk helyettesíteni, akkor többet kell majd termelni ezekből a növényekből. Nézzük meg, miért hamis ez a következtetés.

Ehhez vessünk egy pillantást azokra az adatokra, amikből kiderül, hogy a jelenlegi élelmiszertermelési folyamatok végén a terményeket ki is fogyasztja el pontosan.

A lenti diagram első sora szerint jelenlegi étrendünk több, mint 4 milliárd hektárnyi földterületet követel, amelyből mindössze 740 millió hektáron termesztünk emberi fogyasztásra szánt növényeket, 538 millió hektáron állatoknak szánt takarmányt, közel három milliárd hektár pedig legelőként hasznosul.

Ez azt jelenti, hogy jelenleg a mezőgazdasági területek körülbelül 80 százalékát az állattenyésztés használja.

A diagram utolsó sora azt ábrázolja, mennyi földre lenne szükségünk, amennyiben globális szinten növényi étrenden élnénk: ebben az esetben legelőkre és takarmánytermesztésre egyáltalán nem lenne szükség, a meglévő termőföldekből pedig mindössze 1 milliárd hektárt kellene használnunk.

Ez 3 milliárddal kevesebb, mint most; termőföldekből pedig közel háromszázezerrel kevesebb hektárra lenne szükség. Meglepő — valójában azonban logikus, ha belegondolunk abba, milyen hatalmas mennyiségű takarmányfogyasztással jár az állattenyésztés.

Ez a 75 százalékos csökkenés óriási haszonnal járna az emberiség és a természet számára is. Akkora területet szabadítanánk fel vele, mint egész Észak-Amerika és Brazília együttesen — ebben pedig óriási lehetőség rejlik mind a természetvédelem, mind a biodiverzitás, mind a klímaváltozás elleni harc szempontjából.

Energiahatékonyság

Akinek még kételyeik akadnak, hogy hogyan lehetséges, hogy ennyivel kevesebb földre lenne szükség a növényi étrendhez, annak talán érthetőbbé tudjuk tenni a tanulmány energiahatékonysággal kapcsolatos adatainak segítségével.

De mit is jelent pontosan az energiahatékonyság? Az állattenyésztés esetében a legtöbb befektetett energia nem magára a hús- és tejtermék előállítására fordítódik, az állatoknak ugyanis energiára van szükségük ahhoz is, hogy fejlődjenek és életben maradjanak. Ezt az energiát a takarmánynövényekből szerzik, amit mi — szintén energia felhasználásával — a termőföldeken termelünk nekik.

A diagram tehát azt mutatja, hogy a befektetett energiához (takarmány) képest a végtermékből (hús- és tejtermékek) mennyi energiát tudunk bevinni kilokalóriában számolva. A tojás esetében például 19 százalékot, a marhahús esetében pedig kevesebb, mint 2 százalékot.


Így már talán egyértelműbb, miért nem túl hatékony az állati eredetű termékek energiaátalakítása, és hogy miért lesz szükségünk kevesebb termőföldre, ha növényi étrendre váltunk, ami esetében az energiabefektetés nem vész el egy köztes médiumban (vagyis az állatban), hanem száz, vagy közel száz százaléka közvetlenül hozzánk kerül.

Ezek az adatok elég egyértelművé teszik, hogy a kormányoknak a hús- és tejipari tevékenységek finanszírozása helyett a fenntartható növénytermesztést kellene erősen támogatnia — erre láthatunk már egy-két elszigetelt esetet szerte a világban, de semmi világrengetően rendszerszintű lépés nem történt eddig.

Főleg azért nem, mert a húsipar lobbistáinak befolyása évtizedek óta erősen akadályozza a természetvédelmi- és klímacélok olyan szintű megvalósítását, ami a hús- és tejtermelők mezőgazdasági uralmát fenyegeti.

Ennek ellenére — vagy talán pont emiatt — a tanulmány szerzői szerint:

A lehető legnagyobb lépés, amely egyéni szinten megtehető a természet- és klímavédelem érdekében, az a hús- és tejtermékek elhagyása az étrendből.