A következő esszé George Monbiot írása.
Soha nem kapott még az emberiség ennél súlyosabb hírt: összeomlóban van a földi élet. A múlt hétfői nemzetközi, ENSZ által közzétett jelentésből egyértelműen kiderül, hogy a bolygónk élővilága haldoklik. Mégsem meglepő, hogy ezt mindössze néhány újság értékelte címlaphírnek. A média összes előítélete közül ez a legrosszabb – a relevancia elleni előítélet. Minél fontosabb valami, annál kevésbé beszélnek róla.
Ennek oka van. Ha teljesen tudatában lennénk a helyzetünknek, akkor rendszerszintű változást követelnénk. A rendszerszintű változás pedig fenyegetően hat azokra, akiknek a kezében van a média. Ezért királyi babákról meg terasz miatt veszekedő szomszédokról szóló badarságokkal terelik el a figyelmünket. Többször mondták már nekem, hogy olyan a média, amilyet megérdemlünk. Ez nem igaz. Olyan a média, amit a milliárdos tulajdonosaik megkövetelnek.
Ez azt jelenti, hogy egy újságíró első számú feladata az, hogy hogy az elhanyagolt kérdésekről írjon. Ezért a figyelmedet most a bolygónak arra a 70 százalékára szeretném terelni, amit még az ENSZ jelentése is kispadra tett, és épphogy megemlítette: ezek a tengerek. A tengeri élet jelenleg még a földinél is gyorsabb ütemben haldoklik. Az ENSZ biodiverzitásról szóló jelentése egyértelművé teszi, hogy ennek a fő oka nem a műanyag, és nem is a vízszennyezés, a klímaváltozás, vagy a savasodás – hanem a halászat [de természetesen korántsem elhanyagolható a többi szegmens sem].
És mivel a kereskedelmi halászat a legfontosabb közrejátszó tényező, erről beszélünk a legkevesebbet. A BBC csatorna Kék Bolygó című dokumentumfilm-sorozata tökéletes példája ennek a tartózkodó magatartásnak. Sem a fosszilis üzemanyagokról, sem a műanyagiparról nem esett egy szó sem, a halászatról is csak említésszerűen, mivel ezt az ipart védi egyrészt a milliárdos érdekeltség, másrészt az emberekben élő bukolikus idill képe.
Ha a halász szót hallod, milyen kép jelenik meg előtted? Iglo kapitány, fehér szakállal, csillogó szemekkel, amint kis piros hajóján ülve ringatózik a fénylő tengeren? Ha igen, akkor a fejedben élő képet ideje korszerűsíteni. Tavaly egy, a Greenpeace által vezetett nyomozásból kiderült, hogy Nagy-Britannia halászati kvótája 29 százaléka öt család tulajdonában van, akik mellesleg mind szerepelnek a Sunday Times “szupergazdagok” listáján.
Ezenkívül a kvóta további 24 százalékát egyetlenegy holland multi birtokolja, egyetlen hatalmas halászhajóval. A legkisebb, tíz méternél kisebb hajók a halászflotta 79 százalékát teszik ki, de az összkvóta mindössze két százalékát jogosultak kifogni.
Globális probléma
Az egész világon ugyanez jellemző: gazdag országokból származó, hatalmas hajók sajátítják ki a szegény nemzetek fő fehérjeforrását, közben pedig cápákat, tonhalakat, teknősöket, albatroszokat, delfineket, és a tengeri élővilág óriási részét kiirtják. A partközeli haltenyésztésnek még ennél is súlyosabb hatása van, mivel a halak és rákfélék etetésének gyakran teljes tengeri ökoszisztémák válnak áldozatává: a vonóhálós halászhajók válogatás nélkül felkotornak a tengerfenékről mindent, és összezúzzák haleledelnek.
A nyílt tenger – vagyis a tengerek és óceánok azon része, amely az országok kétszáz tengeri mérföldes határát meghaladja – törvényen kívüli birodalom. Itt a halászhajók akár 120 km-nyi horogsort is leraknak, ami az itt elhaladó ragadozókat és egyéb tengeri élőlényeket elpusztítja. De a part menti halászterületeket is borzasztóan menedzselik, mivel a még alapvetően is túl megengedő törvényeket sem tartják be a legkisebb mértékben sem.
Néhány évig úgy tűnt, a tőkehal- és makréla-populációk Nagy-Britannia környékén helyreállóban vannak. Azt mondták, újra lelkiismeret-furdalás nélkül lehet őket enni. Most mindkét faj népessége vészesen csökken. A fiatal tőkehalakat ipari mennyiségben pusztítják illegálisan – tömegesen borítják őket a hajókról a tengerbe, aminek eredményeképp a nagy-britanniai legális halászható mennyiséget körülbelül egyharmaddal lépik túl. Az innen származó makréla, a halászterületek alig-szabályozottsága miatt, szerencsére néhány hete elvesztette az ökocímkét.
A brit kormány állítja: Anglia vizeinek 36 százalékát védett tengeri területként őrzik. Ez azonban az elméleti síkon túl semmit nem jelent. A kereskedelmi halászat ezeknek a “védett” területeknek kevesebb, mint a 0,1 százalékáról van kitiltva. A Science tudományos folyóiratban egy nemrég megjelent tanulmány megállapította, hogy a vonóhálós halászat Európa védett vizein intenzívebb, mint a nem védett területeken. Ezek a “védett” övezetek nem valódiak: az egyedüli céljuk a társadalom megtévesztése; elhitetik az emberekkel, hogy valamit tesznek a tengerekért.
Lenne megoldás, csak senkit nem érdekel
Az egészben a legdühítőbb az, hogy a halászati ipar szabályozása olcsó és könnyű is lenne. Ha a kereskedelmi halászatot nagyobb tengeri területekről tiltanák ki, a teljes halfogás paradox módon megemelkedne: a biológiában ezt továbbgyűrűző hatásnak hívják. Mivel a halak és rákfélék védett területen nagy számban szaporodnak, “továbbgyűrűznek” a környező területekre is.
A világ azon részein, ahol ténylegesen védelem alatt állnak bizonyos részei a tengernek, a halpopulációk jelentősen nőttek. A PLOS Biology tudományos folyóiratban megjelent tanulmány rámutat a tényre: még ha az összes nyílt tengerről kitiltanák a halászatot – ahogyan kellene lennie –, akkor is nőne a halfogás, mivel az egyre növekvő populációk átvándorolnának a partközeli szakaszokra.
Ráadásul a törvényeket nem nehéz betartatni. A WWF szerint az összes tíz méternél nagyobb, brit vizeken halászó hajót távfelügyeleti berendezéssel ellátni mindössze 5 millió fontba kerülne. Kamerák és érzékelők fel tudnák venni, mit fogott ki a hajó és hol, ami így ellehetetlenítené az illegális halászatot. Most azonban az ilyen berendezés elhelyezése önkéntes alapon működik.
Más szóval: a tömeges visszaborítást, a kvótán túli és a tiltott zónában való halászatot elkerülendő, kötelező a törvényeket betartani, de nem kötelező felszerelni az eszközöket, amik megmutatják, hogy betartják-e a őket. Nem meglepő módon a halászhajók kevesebb, mint 1 százaléka egyezett bele, hogy felszereli a berendezést. Figyelembe véve, mekkora profitra lehet szert tenni a simlizéssel, meglep-e bárkit is, hogy a halászati ipar összeomlásba taszítja nemcsak a halpopulációkat, de az egész tengeri élővilágot is?
Nem igazán van már a tengerekben biztonságosan elfogyasztható hal és rákféle. A nemrég kirobbant botrány alapján még a Tengergazdálkodási Tanács termékcímkéje sem garancia semmire. A tanács például olyan tonhalnak adott “fenntartható” tanúsítványt, amiről kiderült: halászatuk évi több ezer, veszélyeztetett fajhoz tartozó cápa halálát okozza: a tonhalak mellé “járulékos fogásként” a fedélzetre kerülő cápák uszonyát levágják, majd visszadobják őket a vízbe.
Amíg a halászatot nem szabályozzák és szorítják megfelelő keretek közé, nem kellene, hogy beleegyezésünket adjuk ezekbe a gyakorlatokba. Persze, ne vegyél műanyag zacskót…de ha tényleg akarsz tenni valamit, ami számít, akkor ne egyél halat.
