Meghatározó egyéniségét veszítette el a magyar vegán közösség Garai Attila, a Magyar Vegán Egyesület (MAVEG) egyik alapító tagjának személyében. Az Orvostovábbképző Szemle biológus végzettségű, ám igazi hivatását az angol és német nyelvű könyvek magyarra fordításában megtaláló szerkesztője életének 68. évében, súlyos betegség következtében hunyt el.
A személyes tragédiái által is formált empatikus személyisége vezette Garai Attilát a vegetáriánusok, majd a vegánok útjára. Garai Gábor Kossuth-díjas költő egyetlen fia alig múlt kétesztendős, amikor a kor rettegett betegsége, a járványos gyermekbénulás megtámadta fiatal szervezetét. S bár élete nagy részét később segédeszköz nélkül, önállóan járva tölthette, igazából sohasem békült ki mozgásában korlátozott helyzetével.
Szakmát is ennek szellemében kellett választania, így sem orvos, sem tanár nem lehetett. Műfordításban is kiváló édesapjától nem is távolodott el nagyon, amikor maga is a külföldi irodalom hazai megismertetésére adta fejét. Ennek ellenére ritkán beszélt a hozzá fűződő kapcsolatáról, nem szeretett volna a hazai irodalmi életben oly jól csengő Garai név révén sikereket elérni. Arra vágyott, hogy saját teljesítménye és cselekedetei alapján ítéljék meg.
A vidéki disznó- és csirkevágások szokása már gyermekként is elborzasztotta, de csak egyetemistaként utasíthatta el határozottan a húsfogyasztást. Már ekkor úgy gondolta, az állati élet pontosan ugyanannyit ér, mint az emberi. Bolygónk valamennyi élőlénye felé a rá olyannyira jellemző megértéssel és elfogadással fordult.
Zsemle nevű kutyáját, aki közel húsz éven át volt hűséges társa, a szívének oly kedves komolyzenei darabokkal búcsúztatta egy „igazi” temetés keretében. Ördög, a következő eb pedig már maga is különleges volt, hiszen gazdája növényi étrenden tartotta, mindkettejük legnagyobb megelégedésére.
Garai Attila jó egy évtizede, állatvédelmi megfontolásokból lett vegán. Csöndes, nyugodt embernek ismerték, aki mindenkit olyannak fogadott el, amilyen. Okosan és halkan érvelt, távol állt tőle az agresszió valamennyi formája. Szeme is csak akkor villant élesebben, s melegedett bele a vitába, amikor a vegánság került szóba. Ilyenkor a konfrontációt is bátran vállalta. A Magyar Vegán Egyesület jövőjének biztosítását küldetésnek érezte, s arról álmodozott, hogy egy napon a Föld minden lakója vegánná válik.
Szabadidejében sokat olvasott, komolyzenét hallgatott, s bár nehezen mozgó lábai miatt hegyet mászni nem tudott, a Balatonhoz szívesen kirándult. Gyermekkori élményei és családja kötötte a magyar tengerhez, amelyet még akkor is meg kellett évente legalább egyszer látogatnia, amikor állapotának romlása miatt már úszni sem igen tudott.
Kórházi ágya mellett is könyvek vették körül, ahogy egész életében. Próza, vers és tudományos szakirodalom szépen megfértek egymással a nem mindennapi körülmények között. Ahogy Attila szellemében is. A klasszikus műveltség egyik utolsó hírnöke volt, s ezáltal nemcsak a hazai vegán mozgalom, de a magyar társadalom is szegényebb lett távozásával.
Tóth Erika szerint – aki életének utolsó tizenhét évében volt társa – Attila sokat adott magából, ám vissza már ennél jóval kevesebbet kapott. De ez egyáltalán nem zavarta, hiszen semmit sem kért a segítségért cserébe. Kertes háza egyik melléklakásában négy éven át adott otthont egy fiatal hajléktalan fiúnak, s végig hitt abban, hogy sikerül beilleszkednie a társadalomba.
Nem titkolta, hogy ateista, mégis az evangélium igéje szerint élt. Ahelyett, hogy csak beszélt volna az elfogadásról, a szeretetről és az erőszakmentességről, nap mint nap megélte ezeket az értékeket.
A MAVEG alapításakor is próbált a lehető leghasznosabb lenni. A külföldi kutatások, ismeretterjesztő anyagok magyarra fordításában járt élen, munkájának értékét növelte a tudományos szakzsargon magas fokú ismerete. Olyannyira bízott a közös ügy sikerében, hogy gondolkodás nélkül kölcsönözte saját lakcímét az egyesületnek annak bejegyzésekor.
Gacsó Anikó társalapító mindig is csodálta tudását, alázatát, nyitottságát, kedvességét. A „széplelkű” kolléga szavára különösen figyeltek, az általa megfogalmazott határozott, mégis visszafogott, sohasem bántó kritikán rendre elgondolkodtak, hatására felülvizsgálták saját álláspontjukat.
Olyan stabil etikai hozzáállással mutatott példát mindannyiuk számára, amelyet örömmel követtek. Attila olyan időszakban volt a legaktívabb, amikor még a közös cél, vagyis a vegán életmód terjesztése érdekében mindenki összefogott, az ellentétek keresése helyett a mozgalmat gazdagító szándék volt a meghatározó.
Peter Singer: Az állatok felszabadítása című könyv magyarra fordításával az első filozófiai jellegű könyvet tette fel a hazai veganizmus irodalmának legelőkelőbb polcára. Jelenleg – még a kemoterápiás kezelés szüneteiben is – a folytatáson dolgozott, amit már nem tudott befejezni. Mindent elárul jelleméről, hogy halála előtt három órával amiatt mentegetőzött Bergovecz Lászlónál, a MAVEG elnökénél, mert csúszni fog a kéziratok leadásával.
A már fordítás alatt lévő könyv minden bizonnyal megtalálja majd útját közönsége felé. Nagy valószínűséggel a munkát megkezdő és annak nagy részét elvégző Garai Attila lelke is ott lesz a sorok között. De vajon ki viszi tovább azokat a terveit, amelyekről eddig csak elvétve beszélt, vagy csupán elméjében körvonalazódtak? Merthogy ötlete volt bőven, csak ideje nem maradt ezek megvalósítására.
Gacsó Anikóval a közelmúltban egy olyan antológia létrehozásának gondolatát osztotta meg, amelyben az állatvédelem, az állatetika kérdéseivel foglalkozó magyar verseket és prózai műveket szerette volna összegyűjteni. Nála senki nem lehetett volna jobb gazdája ennek a szívből jövő kezdeményezésnek.
Bízzunk benne, hogy lesznek, akik a nyomdokába lépnek. Nemcsak ígéretes terveit mentik meg az enyészettől, de az általa képviselt határozott, mégis elfogadó és békés veganizmus szellemében, legnagyobb álma, a vegán világ megteremtése felé is határozottan elindulnak.
Bölcsessége, humora, gyors felfogása, szégyenlős mosolya, őszinte alázata már most hiányzik szeretteinek, barátainak, aktivistatársainak.
Garai Gábor – Parainézis (1958)
Mást ne vádolj, s magad ellen se lázadj
azért, hogy megrokkantál, kisfiam,
kétévesen, még kín- s öröm-tudatlan,
s bicegni fogsz már bizonnyal halálig…
…Emlékszem, a Séd-partra igyekeztünk
kacsákat nézni, mellettem tipegtél
előbb, aztán kérted, hogy vegyelek föl,
s mikor megint letettelek a földre,
összerogytál, már nem tartott a lábad;
rémülten fogtam tüzes homlokod,
te sírtál, émelyegtél, – s én motyogtam:
jaj, ha utolért az a béna-kórság!
…Nem idézem tovább a szörnyű emlék
részleteit, elég, hogy így esett:
te sínyled azt, hogy van némely dolog,
miben a sors kifog az emberen még.
Ezt tudd, – de soha ne nyugodj bele!
S bár futni nem fogsz a többi gyerekkel,
s a táncolókat te csak bámulod majd,
ne csüggedj, emlékezz mindig szavamra:
ép jobblábat én, hiába, tenéked
nem adhatok – de szárnyakat igen:
alkoss jót s jól szeress, szeresd e népet!
S nem sántikálni fogsz, de szállni szépen
a fenntartó közösség közegében.
