Biruté Galdikas több mint öt évtizede él és dolgozik a borneói esőerdőkben, hogy megmentse az orangutánokat a kihalástól. A kutató ma is küzd az élőhelyeket pusztító pálmaolaj-ültetvények terjedése ellen, azonban egyre kevesebb reményt lát arra, hogy végül sikerrel járjon.
Amikor 1971-ben egy 25 éves kutató és a férje csónakkal átküzdötte magát a borneói mocsárvilágon, a külvilágnak talán még sejtése sem volt róla, hogy új fejezet nyílik az orangutánok történetében.
Bár nevét talán kevesen ismerik, Biruté Galdikas az etológia egyik legkiemelkedőbb alakja, aki évtizedeket szentelt a vadon élő orangutánok tanulmányozásának. A főemlőskutatás területéről a többségnek valószínűleg a közelmúltban elhunyt Jane Goodall vagy Dian Fossey neve jut eszébe, pedig Galdikas munkássága legalább annyira jelentős.
Nevét egyébként tudományos körökben valóban gyakran emlegetik Goodalléval és Fossey-éval együtt – nem véletlen: mindhárman a híres antropológus, Louis Leakey patronáltjai.
A helyiek igazi csodabogárként fogadták
Galdikas szülei a második világháborút követően elmenekültek Litvániából, lányuk egy németországi litván menekülttáborban született meg. Kanadába költöztek, ám diplomát már az Egyesült Államokban, a Kaliforniai Egyetemen (UCLA) szerzett. Széles körű érdeklődését jól mutatja, hogy pszichológiát, antropológiát és zoológiát egyaránt tanult.
Az ifjú Galdikas a fejébe vette, hogy a vadon élő orangutánokat szeretné tanulmányozni. Tanárai lehetetlen küldetésnek nevezték az álmát, mivel az orangutánok nehezen megközelíthető, mocsaras élőhelyeken élnek, melyek távol esnek az emberlakta területektől. Galdikas azonban tudta, kihez fordulhatna támogatásért: Louis Leakey addigra már támogatta Jane Goodall csimpánzokkal, illetve Dian Fossey hegyi gorillákkal kapcsolatos kutatásait.
Az antropológus Galdikas terveiben is meglátta a fantáziát, és arra buzdította az etológust, hogy mielőbb kezdje meg a terepmunkát a borneói esőerdők mélyén élő orangutánokkal. Így a „Leakey angyalai” triumvirátus legfiatalabb tagjaként Galdikas a férjével, Rod Brindamourral a borneói Közép-Kalimantanban található Tanjung Puting Rezervátumba költözött. Ott pedig megalapította a támogatójáról elnevezett Leakey tábort (Camp Leakey). Ez kezdetben két kunyhóból állt, mára teljes értékű orangutánkutató és rehabilitációs központtá fejlődött.
A helyiek számára Galdikas igazi csodabogár volt.
Mikor először megláttam Birutét, elsírtam magam, annyira furcsán festett. Előtte nem is láttam még fehér embert
– idézte fel a Smithsonian Magazine-nak nyilatkozva Cecep, a Camp Leakey kommunikációs munkatársa, mit érzett, mikor háromévesen először találkozott a kutatóval. Elárulta, csak akkor hagyta abba a sírást, amikor az édesanyja biztosította arról, hogy Galdikas nem vadász. Éppen ellenkezőleg: „Azért jött, hogy segítsen.”
Ezért is olyan sebezhetők az orangutánok
A hetvenes évek végére Galdikas több, fogságból mentett orangutánról gondoskodott, és dolgozott ezeknek az egyedeknek a rehabilitációján is. A National Geographic 1975. októberi számában megjelent – és férje lenyűgöző fotóival kiegészített – írásával különös közelségbe hozta a borneói főemlősök világát az olvasókhoz. A cikknek köszönhetően nemzetközi hírnévre és támogatásra tett szert kutatásaihoz.
Galdikas támogatta az orangutánok jelnyelvi képességeinek, valamint a gibbonok és ormányosmajmok viselkedésének kutatását is. Felfedezte, hogy a Tanjung Puting Nemzeti Park orángutánjai körülbelül nyolcévente hoznak világra utódot – ez a leghosszabb szaporodási ciklus az összes vadon élő emlős közül.
Az egyik oka annak, hogy az orangutánok ennyire sebezhetők, az, hogy nem olyanok, mint a nyulak, amelyek évente több almot is képesek világra hozni
– magyarázta.
A nőstény orangutánok mintegy nyolc hónapos vemhesség után egyetlen kölyköt hoznak világra, aki aztán nyolc-kilenc évig az anyjával marad.
Borneói nőstény orangután a kölykével. Fotó: Getty Images
Sokszor kártevőkként kezelik az orángutánokat
Amikor Galdikas több mint ötven éve megkezdte borneói munkásságát, még nem fenyegette kihalás az orangutánokat. Mára viszont veszélyeztetettek: mind a borneói, mind a szumátrai faj egyedszáma jócskán megcsappant az elmúlt években. Száz évvel ezelőtt még összességében 230 ezerre becsülték az orangutánok számát globálisan. Mára azonban borneói orangutánból 104 700 egyed maradt, szumátraiból pedig 7500.
Néha felriadok az éjszaka közepén, és kétségbeesetten kapok a fejemhez, annyira katasztrofális a helyzet. Szó szerint a kihalás szélén állnak. Szavakkal leírhatatlan, amit a pálmaolaj-termelő cégek tettek az orangutánokkal és más vadon élő állatokkal – egyszerűen borzalmas
– mondta Galdikas.
Ahogy azt David Attenborough is írja az Egy élet a bolygónkon című könyvében, Borneóban és Szumátrában gyakran kártevőkként tartják őket számon a gazdák. Ennek oka, hogy az erdőirtások miatt csökken az életterük, ezért egyre gyakrabban néznek táplálék után az ültetvényeken. A termést dézsmáló állatokat pedig a gazdák fegyverrel igyekeznek távol tartani a földjüktől.
Még ma is aktív környezetvédő és kutató
Biruté Galdikas 1986-ban létrehozta a Los Angeles-i székhelyű Orangutan Foundation International alapítványt, amely az orangutánok és a borneói esőerdők védelmét, valamint a sérült állatok rehabilitációját tűzte ki célul.
Az orangutánok nagyon kedves lények. Ha ezeknek a teremtményeknek a szemébe nézel, szinte emberi tekintetet látsz
– fogalmazott a primatológus.
Aktivistaként Galdikas ma is fontos szerepet játszik a környezet- és fajvédelem erősítésében, különösen az erdőirtások és a pálmaolaj-termesztéshez köthető erdőtüzek problémájának bemutatásában. Munkásságával rámutat arra, hogy ezek a folyamatok miként szorítják ki a vadon élő állatokat természetes élőhelyükről.
