Rengeteg női természetvédő tesz és tett nap mint nap azért, hogy a vadont és annak élővilágát jobban megismerhessék az átlagemberek is. Jane Goodall a csimpánzok, Dian Fossey a hegyi gorillák, Joy Adamson a nagymacskák, Elli H. Radinger pedig a farkasok személyiségét és szokásait mutatta be a nagyközönségnek addig soha nem látott mélységben. Sylvia Earle pedig a tengerek és óceánok határozottabb védelméért küzd évtizedek óta.
A tudományos és kulturális életben számos női kutató, természetvédő és író végez megfeszített munkát azzal a céllal, hogy közelebb hozza a vadvilágot az átlagemberhez. A nemzetközi nőnap alkalmából öt női pályafutást mutatunk be, amelyek középpontjában az állatok és az élővilág oltalma áll.
A csimpánzok gyámolítója, Jane Goodall
Jane Goodall munkásságának talán leghíresebb aspektusai a csimpánzokkal kapcsolatos kutatásai és felfedezései. Nem véletlen, hogy a csimpánzok világnapja július 14-e lett, 1960-ban ugyanis éppen ezen a napon lépett a tanzániai Gombe Nemzeti Park partjára a primatológus.
Egy csónakban érkezett a tanzániai Tanganyika-tó partjára, hogy megfigyelje a csimpánzok viselkedését.
Ezt megelőzően titkárnőnek tanult, és nem rendelkezett egyetemi diplomával – nyitott elmével és prekoncepciók nélkül figyelte meg kutatása vad alanyait. Abban az időben nagy felhördülést keltett, hogy a tudományos konvencióktól eltérően a csimpánzoknak nevet adott, nem pedig számot
– írja a Jane Goodall Intézet.
Négy évvel később készült az az ikonikus fotó, amelyen a kutató guggol, és egy Flint nevű csimpánzkölyökkel nyújtják egymás felé a kezüket. Ez az a fénykép, amely – a Jane Goodall Intézet szerint – azt az újszerű hozzáállást örökítette meg, amely szembement az akkor elfogadott tudományos normákkal. Megmutatta, hogy Jane Goodall érző lényekként viszonyult a csimpánzokhoz.
De egyéb szempontból is felforgatta munkássága a tudományos életet. Goodall volt az első, aki feljegyezte, hogy a csimpánzok kemény fűszálakat csupaszítanak le, ezeket bedugják a termeszvárakba, és ezek segítségével halásszák ki onnan a rovarokat. Korábban a tudósok azon az állásponton voltak, hogy az ilyen típusú eszközhasználat kizárólag az emberre jellemző.
Dian Fossey, a hegyi gorillákra specializálódott természetvédő
Dian Fossey amerikai primatológus és természetvédő a hegyi gorillák tanulmányozásáról volt ismert. Pályafutását foglalkozásterapeutaként kezdte, diplomát is szerzett ebből, és Kentucky állam egyik kórházában állt munkába. Ezt követően döntött úgy, hogy átnyergel a természetvédelmi területre.
Afrikába utazott, ahol megismerkedett Louis és Mary Leakeyvel, egy régész-antropológus házaspárral, akikkel sokat beszélgetett Jane Goodall munkájáról és arról, miért fontosak az emberszabású majmokkal kapcsolatos hosszú távú kutatások.
Azt hiszem, ekkor ültették el a gondolatot a fejemben, még ha öntudatlanul is, hogy egy nap térjek vissza Afrikába, és tanulmányozzam a hegyi gorillákat
– olvasható Fossey Gorillák a ködben című könyvében.
A tudós számos elemmel gazdagította a gorillakutatást és a hegyi gorillákkal kapcsolatos tudományos „tudásbázist”. Foglalkozott többek között a gorillák hangadásaival, étrendjével, valamint tápanyag-újrahasznosításával is. 1970-ben a National Geographic magazin címlapján szerepelt, ami reflektorfénybe állította kutatóként és természetvédőként végzett munkáját, valamint ezek alanyait, a hegyi gorillákat.
Fossey 1985 decemberében, 54 éves korában gyilkosság áldozata lett. A ruandai kunyhójában találtak rá, miután egy machetével végeztek vele. Az ügy közel negyven év elteltével is homályos, rejtélyek övezik. Egyes feltételezések szerint az orvvadászok bosszúja is lehetett a merénylet. Fossey beszámolók alapján egyáltalán nem bánt kesztyűs kézzel a vadorzókkal. De a helyi politikai és hatósági személyekkel, valamint a ruandai közösséggel is voltak konfliktusai. A ruandai hatóságok pedig Fossey egyik amerikai kutatósegédjét, Wayne McGuire-t nevezték meg gyilkosként, azzal az indoklással, hogy McGuire Fossey kutatási anyagaira pályázhatott.
A neves kutató naplójának utolsó bejegyzése így szólt: „Amikor felismered minden élet értékét, kevésbé foglalkozol a múlttal, inkább a jövő megőrzésére koncentrálsz.”
Joy Adamson a nagymacskákat mutatta be testközelből
Jane Goodall vagy Dian Fossey munkásságához tudományos szinten nem hasonlítható Joy Adamson életműve. Ahhoz azonban nem fér kétség, hogy ő is sokat tett azért, hogy felhívja az átlagember figyelmét a vadállatok védelmére. Adamson a nagymacskákra koncentrált – természetvédőként és íróként.
Afrikába a második férjének köszönhetően jutott el, ott ismerkedett meg George Adamson brit természetvédővel, leendő harmadik férjével. Az írónő Elza, az oroszlán történetével vált híressé. Elza anyját az írónő férje volt kénytelen lelőni, önvédelemből. Mikor kiderült, hogy az állat halála után három kölyke maradt árván, magukhoz vették őket. Kettőt állatkertbe adtak, egyet pedig maguknál tartottak azzal a céllal, hogy megkísérlik visszaengedni majd őt a vadonba. A róla szóló, Oroszlánhűség című mű volt Adamson első sikerkönyve.
Miután Elzát visszaengedték a vadonba, kölykei is születtek – erről szól a következő kötet, az Elza és kölykei. Az utódok esetében azonban már az Adamson házaspár arra törekedett, hogy ne szokják meg az emberi közelséget. Elza 1961-es halálát követően kiderült, hogy az Adamson házaspár házasságából is elveszett egy fontos kapocs. Elválni nem akartak, de az életüket a gyakorlatban már külön utakon folytatták: George Adamson továbbra is oroszlánokkal akart foglalkozni, Joy Adamsont azonban már a gepárdok vonzották.
Egy Kenyából távozó katonatiszttől került hozzá egy háziállatként tartott gepárd, Pippa. Adamson pedig elhatározta, hogy Elzához hasonlóan őt is megpróbálja visszaengedni a vadonba. A folyamatról szóló könyvében, amely A pettyes szfinx címet viseli magyar fordításban, olyan lelkiismereti kérdéseket feszeget, mint hogy meddig nyújthat segítséget, ha Pippa vagy a kölykei betegek, esetleg éhesek; meddig próbálhatja „meghajlítani” a vadon törvényeit.
Adamsont kritika is érte, például az Oroszlánhűségből készült filmben őt alakító Virginia McKenna részéről. A színésznő szerint Adamson túlságosan igényelte a fizikai kontaktust a vadállatokkal.
Meg akarta simogatni őket, és úgy éreztem, hogy néha kicsit túlzásba esett, már bosszantotta őket. Azt gondoltam: »Ó, Joy, hagyd már abba!« De ő igényelte ezt
– nyilatkozta McKenna.
1980 januárjában Adamsont holtan találták a kenyai Shaba Nemzeti Rezervátumban. Először azt hitték, oroszlántámadás áldozata lett, mivel a testén harapásnak tűnő sérülések voltak. Később azonban megállapították, hogy késszúrások okozták a halálát. Volt alkalmazottját, Paul Nakware Ekait ítélték el a gyilkosságért, aki szerint Adamson rosszindulatú és zsarnokoskodó munkaadó volt.
Sylvia Earle a vízi élővilág szárazföldi szóvivője
A tengerbiológus, óceánkutató, felfedező és író, Sylvia Earle vezető szerepet tölt be a tengerek és óceánok védelmében és helyreállításában. Összesen több mint 7000 órát töltött a víz alatt, több mint 100 tudományos expedícióban vett részt. Neve 1970 óta ismert globális szinten, amikor is két hetet töltött egy tenger alatti kutatási létesítményben, 1979-ben pedig az amerikai Nemzeti Óceán- és Légkörkutató Hivatal (National Oceanic and Atmospheric Administration – NOAA) első női vezető tudósa lett.
Kutatásai során fontosnak tartotta, hogy ő maga merüljön víz alá, ne a vízi világot hozza felszínre a tanulmányozáshoz. „Az én szerepem, hogy tanúként legyek jelen az óceánban” – magyarázta, hozzátéve, hogy Jane Goodall sem gyűjtötte be hálókkal a csimpánzokat kutatási céllal.
Szervezete, a Mission Blue (Kék Misszió) élén világszerte segített beazonosítani a vizek „reménypontjait” (Hope Spots). Ezek olyan különleges tengeri területek, amelyek kulcsszerepet játszhatnak az óceánok védelmében. Earle és az őt támogató tudósok szerint ezeket a zónákat megerősített oltalom alá kellene helyezni. Ezek a területek „elég nagyok ahhoz, hogy megmentsük és helyreállítsuk a bolygó kék szívét” – hangsúlyozta a kutató.
„Olyan hosszú időt vett igénybe, több milliárd évnyi finomhangolás eredménye, hogy megszületetett egy élő bolygó. Nekünk pedig rendkívül rövid időbe telt, hogy visszafordítsuk ezt. Az én életemben, David Attenborough életében és Jane Goodall életében történt ez. Tanúi vagyunk azon bolygórendszerek legdrámaibb hanyatlásának, amelyek a Föld életre való alkalmasságát érintik – és ennek az ember az oka” – mondta. Kiemelte ugyanakkor: jó hír, hogy mivel ismerjük a baj forrását, lehetőségünk van arra, hogy mi magunk legyünk egyben a megoldás is.
A legfontosabb dolog, amit a természetnek, az óceánnak köszönhetünk, a létezésünk. Mi más számíthat még, ha nem tudsz lélegezni?
– mutatott rá.
Elli H. Radinger, a farkasok mellett kiálló természetvédő
Elli H. Radinger az ügyvédi hivatását adta fel azért, hogy igazi szenvedélyének, a farkasoknak szentelhesse magát. Ma már Németország legismertebb farkasszakértőjének számít. Immár évtizedek óta ideje nagy részét vadon élő farkasok megfigyelésével tölti az Egyesült Államokban, a Yellowstone Nemzeti Parkban.
A vadonban tapasztaltakat pedig előadások és könyvek formájában tárja a nagyközönség elé.
A farkasfalkák a részemmé váltak. Hosszú időn át kutattam rendkívül összetett társas életüket, s közben magam is megváltoztam. Az olyan fogalmak, mint erkölcs, felelősség és szeretet új értelmet nyertek számomra. A farkasok a tanítóim, ihletem forrásai. Nap mint nap újra megtanítanak arra, hogy a világot más szemmel, az ő szemükkel lássam
– írja A farkasok bölcsessége című könyvében.
Művében Radinger testközelbe hozza az olvasóhoz a farkasokat, ezt az előítéletekkel igencsak terhelt fajt. „Óvatosan, mint egy lassított filmben, hátrafordultam. Egy világosszürke farkas állt mindössze úgy öt méterre tőlem, és engem nézett. Nyakszőrzete felálló koszorújából láttam, hogy egy fiatal állat. Füleit kíváncsian előreszegezte. Félmagasan álló farka bizonytalanságról tanúskodott. A fényképezőgépem mellettem feküdt, de letettem róla, hogy utánanyúljak. Megtörtem volna a varázst. Visszafojtottam a lélegzetem. A szívem a torkomban dobogott. Néztük egymást.”
