A vegán életmód története hivatalosan ugyan 1944-ben kezdődött, az állatok kihasználásának elutasítása azonban ennél sokkal korábbra nyúlik vissza. Ahhoz, hogy a vegán filozófia mai formáját megérthessük, egészen az ókori történelemig kell visszamennünk.
Donald Watson gyermekkorában bácsikája tanyáján járt, ahol szemtanúja volt egy disznóvágásnak. Elmondása szerint a tanyasi élettel kapcsolatos nézetei ekkor visszafordíthatatlanul megváltoztak: a korábbi idilli elképzelést az állatok halálsorra várakozásának képe váltotta fel. 14 évesen vegetáriánus lett, majd tizennyolc évvel később végleg szakított az állati eredetű termékek fogyasztásával, a tejtermékeket és a tojást is maga mögött hagyva.
1944 novemberében gyűlést hívott össze több „tejterméket sem fogyasztó vegetáriánus” barátjával és feleségével, ahol életmódjuknak a vegán nevet adták, és megalapították a Vegán Társaságot. Tevékenységük nyomán néhány évvel később született meg a definíció, amely szerint a veganizmus arra törekszik, hogy
véget vessen az állatok ember által történő kihasználásának, legyen szó élelmezésről, árucikként vagy munkaerőként való használatról, vadászatról, boncolásról és minden egyébről, amely az állatok ember általi kizsákmányolását illeti.
Természetesen nem Watson és barátai voltak az elsők a világon, akiknek életmódja, erkölcsi meggyőződése az állatok kihasználásának elutasításában gyökerezett. Az angol Vegán Társaság tagjai több ezer éves filozófiai és vallási hagyomány nyomán építhették fel világnézetüket.
A szó szoros értelmében természetesen a korai állatokkal kapcsolatos filozófiai meggyőződéseket nem lehet veganizmusnak nevezni. Egyrészt hivatalosan a vegán filozófia nem született meg a 20. század közepéig, másrészt a korábbi meggyőződések sokszor kezdetlegesek vagy részlegesek voltak a veganizmus szilárdan abszolutista eszméjéhez képest.
A veganizmus a mai formájában ugyanis olyan filozófia, aminek átfogó elvrendszere az állatok mindennemű használatát elutasítja. Az ősi vallásokban, görög és római filozófusok gondolkodásában azonban már évezredekkel ezelőtt megjelent a gondolat, amely az állatoknak okozott szenvedést elutasítja. Most ezeket az eszméket foglaljuk össze egészen az ókortól napjainkig.
India: ahol a vegán életmód története elkezdődött
Talán nem meglepő, hogy a világ legnagyobb arányú vegetáriánus és vegán lakosságával bíró India volt az első, ahol az állatok kihasználásának elutasításán alapuló létfilozófia megjelent. A dzsainizmusnak, hinduizmusnak és buddhizmusnak is fontos etikai alapja az ahimsza, azaz a nem ártás elve. Az ahimsza ezekben a vallásokban olyan életet jelent, amelynek során az együttérzésnek és az erőszakmentességnek minden élőre ki kell terjednie.
A hindu vallás alapjául szolgáló legősibb védikus írásokban már időszámításunk előtt egy évezreddel megjelentek a nem ártás elvei. Az ahimsza kifejezés első írásos említése azonban az upanisadokban, a védikus írásokon alapuló, a hindu vallást centralizáló szövegekben jelent meg időszámításunk előtt 800 és 400 között.
Mivel az indiai lakosság körülbelül 80 százaléka még ma is a hindu vallást követi, a vegetáriánus, sok esetben vegán étkezési szokásoknak hatalmas befolyása volt és van az ország gasztrokultúrájára. A dahl, a különféle masalák és sabjik mind az állathasználattól mentes életmód mentén váltak az indiai konyha alapvető ételeivé.
Az állathasználat elutasításának legkorábbi képviselői olyan, időszámításunk előtt élt indiai filozófusok voltak, mint a dzsainista tanítók, köztük Pársva, Mahávíra és Kundakunda. Érdekesség, hogy az időszámításunk előtt 3. században uralkodó buddhista uralkodó, Asóka császár is az ahimsza elvét követte és hirdette.
A „tisztán vegán” buddhista életmód Kelet-Ázsiában
Kínában szintén több ezer éves hagyománya van az állathasználattól mentes életnek. Az ahimszához hasonlóan itt is vallásfilozófiai alapokon nyugszik az állathasználattól mentes élet: a konfucionista és taoista tanítások együttérzést és etikus bánásmódot hirdettek minden élővel szemben már az időszámításunk előtti 8. században.
A buddhizmus az időszámításunk szerinti 1. században érkezett Kínába, elterjesztve az ahimsza elvét. A Tang- és Szung-dinasztiák során – a 7. századtól a 13. századig – a buddhizmus terjedésének hatására a vegetarianizmus a közemberek körében is elterjedt. Ekkor jöttek létre országszerte a vegetáriánus buddhista kolostorok is.
A buddhizmus azóta is a legtöbb követővel bíró vallás az országban – 2023-as becslések szerint a lakosság több mint 33 százaléka buddhista, ami közel félmilliárd embert jelent. Követői körében nem minden országban elterjedt a vegetáriánus és vegán életmód. Thaiföldön például a lakosság több mint 90 százaléka buddhista, azonban csak 8 százaléka vallja magát vegetáriánusnak.
A buddhista apácák és szerzetesek Kínában azonban egyáltalán nem fogyasztanak húst és tojást, és sok esetben tejtermékeket sem – ezt csunsunak vagy dzsingsunak hívják (kínaiul: 纯素 vagy 淨素), amit a „tisztán vegetáriánus” vagy „tisztán vegán” kifejezéseknek feleltetnek meg leggyakrabban. A kínai befolyással elterjedt buddhizmus nyomán Dél-Koreában, Tajvanban és Japánban is vegetáriánus vagy vegán életmódot követnek a buddhista szerzetesek és apácák.
Ezen hagyomány alapján alakult ki a buddhista konyhaművészet, ami garantáltan vegetáriánus, általában azonban teljesen vegán ételeket jelent. A buddhista konyhát Kelet-Ázsia-szerte különböző névvel illetnek: Dél-Koreában például templomi konyhának (sachal eumsik, hangul: 사찰음식), Vietnámban egyszerűen vegetáriánusnak/vegánnak (đồ chay), Japánban pedig áldozati konyhának (shōjin ryōri, kandzsi: 精進料理).
A vallást követő közemberek számára ezekben az országokban sem kötelező a húsmentes életmód. Vannak, akik ennek ellenére egész évben vegetáriánus vagy vegán életmódot folytatnak, legtöbben azonban csak bizonyos időszakokban tartózkodnak a hústól.
Az ókori görögök, rómaiak és az aranykor
Az ókori görög és római kultúrákban is megjelentek az állathasználatot elutasító filozófiák. Ezeknek legtöbbje etikai megfontolásokon alapult, és főleg egy-egy filozófus tanításaiban jelentek meg, de néhány vallási irányzatban is helyett kapott az állathasználat-mentesség. A görög orfikusok például már az időszámításunk előtti 7. században valószínűleg vegetáriánus étrendet követtek.
Több görög filozófusról is igaz lehet, hogy vegetáriánus életmódot hirdetett – ami sok esetben a tojás fogyasztásának és az állati eredetű ruhadarabok hordásának elhagyását is jelentette –, vagy legalább a húst bizonyos szinten elhagyó életmódra biztatta követőit. Közéjük tartozhatott az időszámításunk előtti 6. században Pitagorasz, aki a hús- és tojásfogyasztást, valamint a gyapjú hordását is megtiltotta követőinek. Tanításai mögött etikai meggyőződések álltak: Pitagorasz az állatokra öntudatos lényekként tekintett, ezért kihasználásukat erkölcstelen cselekedetnek látta.
A platóni tanítások követői közül Xenokratész és valószínűleg Polemón is a vegetarianizmus hívei voltak, ahogyan Arisztotelész közvetlen utódja, Theophrasztosz is. Platón későbbi, római követő között is akadtak vegetáriánusok. Kiemelkedő közülük az időszámításunk előtti 3. században élt Áthoszi Porfíriosz, akinek Az állatok megevésétől való tartózkodásról című értekezése az egyik legrégebbi ismert vegetáriánus szöveg.
Bár inkább egyénekről és tanításaikról, semmint széles körben gyakorolt vegetáriánus vagy vegán filozófiákról tudunk, mégis kiemelkedő ez a kor abból a szempontból, ahogyan a közéletben az állatokkal való bánásmód szót kapott. Ezt sokszor párhuzamba állítják a mai kor állatjogokkal kapcsolatos vitáival.
Érdekesség, hogy a vegetáriánusok és a nem vegetáriánusok is elfogadott tényként kezelték azt az elméletet, hogy az emberiség kezdetén, az „aranykorban” a társadalom teljesen erőszakmentes életmódot élt: nem volt szükség vadászatra, húsevésre, állattenyésztésre és semmiféle mezőgazdaságra sem, a föld ugyanis emberi befolyás nélkül is bőségesen megteremtette azt az ételt, amire szükségük volt.
A kereszténységnek is van húshagyó hagyománya
Nem csak a böjt idejére lehet igaz a húsmentes étrend a keresztény vallásban. A kései ókorban és a korai középkorban sok szerzetes és remete aszkéta életmódjának része volt a húsmentesség, bár halat általában fogyasztottak. Bizonyos szerzetesrendekben rendszerint tartózkodtak a hústól – ilyenek voltak például a karthauziak és a bencések is. Akadtak teológusok is, akik a hús moralitását megkérdőjelezték, például Hippói Szent Ágoston és Aquinói Szent Tamás.
A protestáns keresztények között is akadnak vegetáriánusok. Nem kötelező jelleggel, de az adventisták körében például gyakori a vegetarianizmus és a teljesen növényi étrend is.
A ma is működő minimiták rendjének tagjai pedig – amit sokszor a Legkisebb Testvérek Rendjének is hívnak – a 15. század óta teljesen növényi eredetű táplálékokon élnek. Alapítójuk, Paolai Szent Ferenc ugyanis „örök böjtöt” írt elő, amely tiltja a húst, a tejtermékeket és a tojást is.
A szerzetes annyira szerette az állatokat, hogy több csodatörténet is kapcsolódik a nevéhez, amiben olyan állatokat támaszt fel, akiket elfogyasztás céljából mások megöltek. A kedvenc pisztrángját, Antonellát például a történet szerint azután keltette életre, hogy egy másik szerzetes kifogta és megfőzte őt. A monda szerint a háziállatként tartott bárányát is hasonlóan támasztotta fel.
Paolai Szent Ferenc mindennemű állati eredetű ételtől tartózkodott, és rendjét is ennek megfelelően hozta létre, ezért sokszor az első vegánok között emlegetik.
A modern kor és az állatjogok
A fenti történeti áttekintés jól mutatja, hogy a világ számos pontján több ezer éves hagyománya van az állatok elfogyasztását és kihasználását elutasító, vallási vagy filozófiai elveken nyugvó életmódnak. A korai modern korban gyakran ezekre építve bukkantak fel hasonló mozgalmak. Az európai reneszánsz korában, a 16-17. században az etikai alapú húsmentességnek olyan szószólói voltak, mint Leonardo da Vinci és Thomas Tryon. Utóbbit a vegetarianizmus egyik korai szószólójaként tartják számon. Az Egészség Útja című, vegetáriánus életmódról szóló írása többek között Benjamin Franklint is a húsevés elhagyására késztette.
A felvilágosodás kora pedig széles körben elterjedt, állatokkal kapcsolatos etikai filozófiát hozott, főleg Angliában. Európában itt honosodott meg először igazán a húsmentesség az átlagemberek körében is úgy, ahogyan az ázsiai kontinensen láthattuk. A 19. században az angol munkásosztály egyre növekvő számban vegetáriánusként kezdett hivatkozni magára.
Legkiemelkedőbb szószólói az etikai vegetarianizmusnak ekkor Mary Shelley regényíró és férje, Percy Bysshe Shelley költő voltak. Utóbbi többek között A természetes étrend igazolása című esszéjében érvelt elsősorban etikai, de egészségügyi okokból is az állatmentes táplálkozás mellett. Mary Shelley, aki leginkább Frankenstein című regényéről ismert, osztotta férje eszméit az állathasználatról, ami többek között írásaiban is megjelent:
Én nem ölök bárányt és kecskegidát, hogy kielégítsem az étvágyamat. Elélek én makkon és bogyókon is. Párom meg ugyanolyan lesz, mint én, s megelégszik ugyanazzal. Ágyat száraz levelekből vetünk. A nap ugyanúgy süt miránk, mint az emberekre, s megérleli a mi étkünket is
– szól Frankenstein teremtményének egyik beszéde.
Az igazi áttörést azonban a 20. század hozta meg. A globalizáció, az orvostudomány fejlődése, az első állatjóléti törvények, újabban pedig a környezetvédelmi aggályok mind a vegetáriánus, mind a vegán életmód egyre szélesebb körben való elterjedését eredményezték. A legújabb becslések szerint ma közel 80 millió vegán él világszerte.
