Veganuár

Vágóhídon dolgoztam, nem érdekelt az állatok szenvedése. Ma vegán vagyok.

Vágóhídi munkásból vegán aktivista

Ervinnek hívnak, 34 éves koromig „mindenevő” voltam. Heti 4 liter tehéntej, 2 kg hús (kolbász, tepertő, sült és főtt húsok), pár deka sajt, 10 db tojás általában elfogyott. Halat ritkán fogyasztottam, de ezen időszakom vége felé a halászlé is nagy kedvencem lett. Nem érdekeltek igazán az állatok és otthon is ezt tanultam; ma viszont már vegán vagyok. Ez az én történetem.

Ettem, amit finomnak éreztem és amit megengedhettem magamnak. Vagyis szinte mindent. De nem ettem mindig ennyi húst.

Nem is emlékszem, hogy mikor szoktam rá arra, hogy minden nap kell húst enni. Talán akkor, amikor már olyan keresetem volt, hogy úgy éreztem, megengedhetem magamnak.

Viszont gyerekkoromban, Erdélyben, nem volt szokás minden nap húst enni a ’80-as, ’90-es években, mert akkor még drága volt. Háztájon tartottunk disznót, tyúkot, libát, kacsát, tehenet. De ez sok energiába és pénzbe került a nagyszüleimnek. Nem pazaroltunk semennyit.

Hétvégén került csak hús az asztalra. Tojás és tej volt bőven, de csak azért, mert mi „rendesen” neveltük őket. Nem minden szomszédunk tartott állatot már akkor sem – vagy azért, mert nem értett hozzá, vagy azért, mert nem volt ideje/energiája/pénze erre.

A szüleim sem tartottak már haszonállatokat. Egyszer néhány évig kecskéket neveltünk, de az is inkább az én felelősségtudatom növelése érdekében volt, mert szinte teljesen rám lett bízva a nevelésük.

2 nőstény és egy bakkecske felett „uralkodtam”, 11 éves koromtól egészen 14 éves koromig.

Nagy felelősség volt, és meg is változtatta az életem, mert elszigetelt valahogy a barátaimtól azáltal, hogy minden nap, több órán keresztül kecskéket kellett etetni, itatni, fejni, kitakarítani a helyüket és vinni őket legeltetni. Eleinte féltem tőlük, kicsi voltam és jó sok galibát is okoztak. Amikor rosszat tettek, elvertem őket, ahogy engem is elvertek, ha rossz voltam.

Húsevés mentális egészség

Megváltozott a hangulat a családban

Az első kis gidák születése után apám levágta őket. Nem értettem, hogy pontosan miért, azonkívül, hogy nem akartunk több kecskét tartani.

Bár akkor még azt sem értettem, miért hagytuk őket egyáltalán megszületni. Utólag már tudom: azért, mert a kecskék is csak akkor adnak tejet, ha megtermékenyülnek és ellenek. Ezért tartottunk 2 nőstényt és egy hím kecskét.

Utólag azt is megtudtam, hogy apám azelőtt sosem ölt állatot. De nem volt szabad megkérdeznünk, hogy miért öli meg őket, mint ahogy az sem lehetett téma, hogy milyen érzés szegény játékos kis gidákat viszontlátni a sütőben. Pedig alig volt hús rajtuk, semmi értelmét nem láttam megenni őket. De a tányérra kerültek, és meg kellett enni őket.

Apám ekkor megváltozott. Vajon azért, mert sosem ölt előtte állatot? Tény, hogy ezek után sokkal erőszakosabban viselkedett velünk. Bár ezt csak utólag tudtam összefűzni magamban, de szinte egyidőben kezdődtek a hirtelen felindulásból adott pofonok és verések azzal, amikor először elvágta a torkát az első 3 kis gidának, akik az első télen születtek, miután a kecskét megvettük.

Nyilván nem csak ennek volt köszönhető, hogy így viselkedett, de egyetemet végzett, tanult, intelligens ember volt, aki kocsmába soha nem járt és sosem részegedett le. Nem tudom nem észrevenni az összefüggést, hogy mennyire megváltozott a viselkedése gyerekeivel szemben, miután a szeretett kis gidáink vére tapadt a kezéhez. És tudom a saját, de sok más ember példájából is, hogy ha nem figyelsz rá, az erőszak az erőszakot szül.

Én ezzel szemben, kb. 15 évesen ölhettem először disznót és marhát, utána pedig csirkéket. Élelmiszeripari technikusi szakra jártam, a szakközépiskola pedig évi 3 hétre küldött ki minket „gyakorlatozni” a vágóhídra.

Nem zavart az állatok félelme

Mi maradt meg ebből a kb. 4 évből, amíg oda jártam a suli alatt?

Az, hogy a lányok az osztályból finnyásak voltak, a fiúk pedig nem mertek a szemébe nézni az állatoknak, néha még hánytak is. Rajtam és még egy srácon kívül mindenki városi volt, így nem láttak otthonukban, ahogy levágnak egy tyúkot, libát vagy disznót. Én már megedződve kerültem oda.

Nem zavart az állatok félelme, nem volt bűntudatom sem. Nem éreztem semmit sem irántuk. Ez volt a dolgok rendje, erre tanítottak, meg sem kérdőjeleztem. Persze zavart a mocsok, a szag, a hideg, az állatok hangos sírása és hörgése.

Kihívás volt fejbe lőni az állatokat, nem is sikerült mindig. Nehéz volt egy borjút vagy tehenet kettévágni, és elindítani feldolgozásra.

A dolgozók nevettek tapasztalatlanságunkon, mi pedig nevettünk szegény állatok remegésén, vagy passzivitásán, ahogy haladtak a zárt folyosókon és néha elakadtak, mert egyikük nem volt hajlandó tovább menni oda, ahol tudta, hogy a halál vár rá.

Az állatok fejbelövése a vágóhídon

Nem tudnám megmondani, hogy hány állattal végeztem ott 4 év alatt. Mint ahogy azt sem tudom, hány állatot öltem le otthon a disznótoron. Csak az első maradt meg. Nem erősen. Csak az, hogy nehéz volt megölni.

Nehéz volt őket lefogni és nézni, ahogy nem akarnak meghalni. Sajnáltam, hogy fájt nekik és hogy nem tudtak gyorsan, fájdalom és félelem nélkül meghalni.

A vágóhídon személyes kapcsolatba kerültünk sok dolgozóval. Nekik felfrissülés volt fiatalokkal beszélgetni. A legtöbb dolgozó középkorú családos nő volt, és azért dolgoztak ott, mert képzetlenül is felvették oda őket. A férfiak legtöbbje műszakvezető vagy más technikusi pozícióban volt.

A kevés férfi, aki a nőkkel hentesként dolgozott, szinte mind alkoholista volt, akik elváltak vagy család nélkül éltek, magányosan. Mindenki másképp dolgozta fel, hogy nemrég még élő testek felvágását kellett csinálnia egész nap.

Volt aki sokat viccelődött, voltak mogorvák és szótlanok, meg olyanok akik bánták, hogy nem tanultak többet fiatalon, és figyelmeztettek minket, hogy jobb elkerülni az ilyen munkahelyet. Nem igazán kérdeztük, hogy miért. Bőven elég volt a sok vér és néha még meleg húsok fogdosása, hogy engem és a legtöbbünket más ok ne is érdekeljen.

Azt sosem gondoltam, hogy valaha megkérdőjelezem majd, hogy állatokat levágni és megenni természetes. Nekem az volt. Erre neveltek. Sok erőszakot, elnyomást és igazságtalanságot tapasztaltam magam körül gyerekként és magyarként egyaránt. Atrocitások értek.

Mindig azt mondtam magamban, hogy ha felnövök, én sosem teszek majd olyan rossz dolgokat másokkal, amiket velem tettek gyerekként. Úgy éreztem, jó úton járok, hiszen sokszor segítettem nálam gyengébb embereken. Állatokon azonban szinte soha. Ők fogyóeszközök voltak nekem.

Még a kutyáim és macskáim is: max. 3-4 évig éltek az udvaron, meghaltak és közben mások születtek helyettük. De ahogy felnőttem, kíváncsi lettem arra, hogy az embereket miért éri ennyi szenvedés és megaláztatás.

Hogy lehetne ezen könnyíteni és miért nem élhet mindenki anyagi és érzelmi egyensúlyban?

Vágóhídi élőállat szállítás

Ez mindent megváltoztatott bennem

Egyre mélyebbre ástam magam fajunk történelmébe, bújtam az élet keletkezéséről, történelmi és a társadalmi fejlődésről szóló könyveket és cikkeket, közben pedig egyre gyakrabban figyeltem fel arra, milyen szenvedést okozunk más fajoknak, hogy mi jól vagy jobban éljünk.

És egy nap szembe jött velem ez a mondat egy történelmi könyv lapjain. Ez teljesen lebontotta a gyerekkoromban felépített világot az ember igazságos mivoltáról.

Ezek után a veganizmus – amit addig túlzásnak tartottam – tűnt az egyetlen járható útnak számomra:

„Az utóbbi néhány évtizedben számtalan újfajta módon zavartuk meg bolygónk ökológiai egyensúlyát, úgy tűnik, igen súlyos következményekkel. Sok bizonyíték utal arra, hogy a féktelen fogyasztás orgiájában elpusztítjuk az emberi jólét alapjait. Végül, csakis akkor gratulálhatunk magunknak a sapiens páratlan eredményeiért, ha teljesen figyelmen kívül hagyjuk más állatok sorsát.

A bennünket a betegségtől és éhezéstől megvédő drágalátos anyagi vagyon nagy részének felhalmozását kísérleti majmok, fejőstehenek és futószalagon ülő csirkék sínylették meg. Az elmúlt 2 évszázadban tízmilliárd számra váltak a nagyipari kizsákmányolás alanyaivá, amelynek kegyetlenségére szintén nincs precedens a Föld bolygó történetében.

Ha csak a tizedét elfogadjuk annak, amit az állatjogi aktivisták állítanak, a modern iparosodott mezőgazdaság a történelem legnagyobb bűnténye lehet. Ha a globális boldogságot értékeljük, hiba csupán a felsőbb osztályok, az európaiak vagy a férfiak boldogságát számításba venni. De talán éppen ekkora hiba csak az emberek boldogságával törődni.”

Idézet Yuval Noah Harari – Sapiens – Az emberiség rövid története c. könyvéből.

Nem lett könnyebb az életem attól, hogy vegán lettem. Nem lettem jobb ember azoknál, akik még nem látják be azt, hogy most először milyen egyetemes erkölcsi igazságra jöttünk rá a veganizmuson keresztül.

De már tisztábban látom azt, hogy mások szenvedésére és kizsákmányolására épített társadalmaink mindig is rosszul fognak működni, és a jólétünk nem is valódi, mert nem harmóniából és egyensúlyból fakad.

A társadalmunk együttműködési sémái nem valódi önkéntes együttműködésen alapszanak, hanem kényszerítetten. Ahogy az állatokat kényszerítjük, hogy adják nekünk az életüket, úgy kényszerítjük egymást társadalmainkon belül, hogy szolgáljanak ki minket, akár az életük árán is. Ezzel gyötörjük egymást, és közben mindkét fél eltorzul és szenved.

Elfordulunk a szeretet és az igazság felől, miközben mesterségesen gerjesztett vágyainkat tápláljuk, és valótlan és látszólag kényelmes hitekbe ringatjuk magunkat származásunk adta jogainkról.

Így váltam 34 évesen vegánná. Pár évre rá aktív állatvédelembe fogtam. Nem könnyű, mert sokrétegű feladat és néha úgy érzem, kevés vagyok.

Nem könnyű, mert ma az állatok kizsákmányolásáért fizetnek, de azért, hogy védd őket, alig, vagy egyáltalán nem.

Ám egyre jobban látom és hiszem, hogy a veganizmus elvei vezethetik vissza az emberi fajt egy olyan útra, ahol valóban kiteljesülhet. Ahol fajunk nem a vakhit és áltudományos fantáziákban éli le életét, ahol úgy fedezhet fel, hogy közben nem rombol és pusztít, és ahol utódai és barátai egy olyan közösségben élhetik le életüket, mely globálisan és helyi szinten is harmonikusan élhetnek önmagukkal és a környezetükkel.

Ervin teljes nevét és képét az ő kérésére nem közöljük.

A cikk eredetileg a Veganuár programban jelent meg – egy 30 napos, ingyenes program, ami segít vegánná válni.

Ez is érdekelhet ➡  A 20 legjobb vegán film, ami megváltoztathatja az életed
Prove.hu
Prove
A Prove.hu segít, hogy a jó emberek jó döntéseket hozzanak - útmutatók a vegán életmódról, növényi étrendről és az állatjogokról.

1 hozzászólás

  1. Ez nagyon szívhez szóló és megrázó volt. Köszönjük, hogy megosztottátok Ervin történetét!

Írd le a véleményed!

Mindjárt kész vagy!

Ide fogjuk küldeni a napi útmutatókat, ezért kérlek pontos adatokat adj meg.