Halfogyasztás: egy morális és ökológiai krízis

Valamilyen furcsa oknál fogva kialakult a társadalomban egy olyan nézet, hogy a vegetáriánus étrendbe belefér a halfogyasztás. Ez természetesen nem igaz, mivel a vegetáriánusok egyáltalán nem fogyasztanak állatokat, legyen szó szárazföldi vagy vízi fajokról. A veganizmusba pedig pláne nem fér bele, hiszen ez egy olyan életmód, ami minden állati eredetű ételt és tárgyat elutasít.

Ennek ellenére sokszor halljuk: “rendben, de hát a tenger tele van hallal. A halfogyasztás nem árt úgy, mintha mondjuk marhahúst ennél, meg amúgy is, a halak nem éreznek úgy fájdalmat, mint mi.” Ezeket az állításokat vizsgáljuk most meg közelebbről.

A túlhalászás következményei

Gyakran esik szó arról, hogy a tengerekben kikötő műanyag, a vízszennyezés és a klímaváltozás milyen hatással van ezekre az élővizekre. Az viszont sokkal kevésbé közbeszédtéma, hogy a halászat milyen következményekkel jár a tengeri élővilágra, pedig ez az összes emberi behatás közül ez a legrosszabb.

Először is ideje a legtöbb ember fejében élő idillikus, falusi öregemberek által birtokolt pici halászhajók képét eloszlatni, ez ugyanis már egyáltalán nem jellemző.

A halászható területek nagy részén a halászati jogot a legtöbb országban néhány gazdag család és multi birtokolja, akik olcsó munkaerőt alkalmaznak, és ipari módszerekkel fogják ki a halakat, ami iszonyatos károkat mér a tengerekre.

Ezek az ipari hajók minden évben döbbenetes mennyiségű halat fognak ki a tengerekből: körülbelül 32 millió tonnát. Ezt vonóhálós módszerrel teszik, ami amellett, hogy rettenetesen roncsolja a tengerfeneket és a mélytengeri korallzátonyokat, rengeteg járulékos veszteséggel is jár.

A kifogott állatok átlagosan 40 százaléka “járulékos” fogás, beleértve sok veszélyeztetett teknőst, delfint, bálnát és albatroszt is, amelyek vagy megfulladnak a hálókban, vagy visszadobják őket a vízbe, de sok esetben így is belehalnak a sérüléseikbe.

Maga a túlhalászat azt jelenti, hogy gyorsabb ütemben fogjuk ki a halakat, mint amilyen gyorsan a populációk szaporodni tudnak. Ezzel rettenetes kárt okozunk az ökoszisztémában: bizonyos fajokat a kihalás fenyegeti a túlhalászat miatt, a táplálékláncot pedig megzavarjuk azzal, hogy egyes fajok populációit drasztikusan csökkentjük.

Halak nélküli vizek?

Régóta tudjuk, hogy a halfogyasztás fenntarthatatlan. Már 2003-ban napvilágot látott egy jelentés, ami úgy becsülte, az ipari halászat sok nagytestű tengeri hal populációját 90 százalékkal vetette vissza. Egy 2006-os, Science folyóiratban megjelent tanulmány pedig arra jutott, hogy 2048-ra az összes tengerből halászott halfaj populációja össze fog omlani.

Hiába vannak védett területek, ahol elméletileg tilos a halászat: egy jelentés szerint ugyanis ezeken a “védett” vizeken még több vonóhálós halászat is történik, mint az engedélyezett övezetekben.

A fenntartható halászat pedig ugyancsak egy mítosz: bár vannak “fenntartható” tanúsítványt osztó szervezetek, mint például a Tengergazdálkodási Tanács, azonban a szervezetet csak 2013-ig 19 alkalommal jelentették fel, amiért nem megfelelő színvonalú halászatoknak adott tanúsítványt.

Azóta sem változott a helyzet: 2018-ban például olyan tonhalmárka kapott minősítést, ami több ezer veszélyeztetett cápa halálát okozta.

A nyílt tengeri halászat pedig talán az összes közül a legrosszabb, ugyanis bár az előbb felsorolt területeken a törvények kétségkívül elégtelenek, valamilyen szinten legalább az országoknak a saját partszakaszait érdekében áll védeni.

A parttól legalább 200 mérföldre található nyílt vizeken azonban semmilyen törvény nem áll a hajók útjába, hogy akár 120 km-nyi horogsort leeresszenek, ezzel cápákat, delfineket, teknősöket és minden más élőlényt elpusztítva, ami épp arra úszik. Ezt azért tudják megtenni, mert az országokhoz tartozó részeken kívül eső élővilágot nem védik törvények.

És akkor még meg sem említettük a tengeri műanyag problémáját. Bár sokan vállon veregetik magukat, ha a műanyag szívószálat fémre cserélik, egy 2018-as vizsgálat eredménye szerint a Nagy csendes-óceáni szemétsziget mindössze 0,03%-a szívószál. Ezzel szemben a szemétszigetnek majdnem a fele hátrahagyott halászfelszerelés.

Szóval ha pellengérre akarjuk állítani a fogyasztási szokásaink óceánszennyező következményeit, akkor a halfogyasztással kell kezdenünk.

A haltenyésztés sem megoldás

A helyzet az, hogy a boltokba a hal legalább fele nem is a tengerekből jön, hanem tenyészetekből, úgynevezett akvakultúrákból. Ezek olyan vízi területek, ahol intenzív üzemekben “nevelik” a halakat, általában partmenti vizekben, Magyarországon értelemszerűen tavakban.

A haltenyészetek üzemeltetői sokszor azt állítják, a halfogyasztás ezen formája fenntarthatóbb, mivel nem a tengeri és óceáni halak populációit csökkentjük vele. Ez azonban nincs így.

Ugyanis a tenyésztett halakat sokszor kisebb, vadon élő halakkal etetik. A lazac és a sügér esetében fél kilogramm hús előállításához több, mint két kilogramm ilyen, tengerből érkező halra van szükség.

Tehát hiába nem a tengerből fogják ki a tenyésztett halakat, az eledelük ugyanolyan fenntarthatatlan tengeri halászatból származik, sőt: amikor takarmánynak való halat halásznak, az ipari, vonóhálós hajók a tengerek aljáról gyakorlatilag mindent felkotornak, és gyakran veszélyeztetett fajok, delfinek, teknősök, tengeri kígyók, csikók és cápák is áldozatul esnek ezeknek a hálóknak.

Emellett nem mondható egészségesebbnek sem a tenyésztett hal, mint a tengeri. Ugyanúgy, mint a hasonlóan intenzív, zsúfolt módon tartott szárazföldi haszonállatoknál, a haltenyészetekben is elterjedt az antibiotikumok használata. Ez sem az emberi szervezetnek, sem az egyre terjedő antibiotikumrezisztencia problémájának, sem az élővilágnak nem tesz jót.

Emellett a haltelepeken például a paraziták, betegségek miatt káros vegyszereket is használnak, amelyek közül van, ami potenciálisan rákkeltő. Ráadásul a haltenyésztésben használt vegyszerek és antibiotikumok nem csak a vízi élővilágra veszélyesek, hanem az emberi vízkészleteket is beszennyezik.

A halak is állatok, és ők is éreznek

Nem igaz az a lelkiismeret-nyugtató állítás sem, hogy a halak nem éreznek fájdalmat. Sőt, pont emiatt a széles körben elterjedt tévhit miatt számos tudományos kutatás készült, amelyek több körben is bizonyítják, hogy a halaknak, csakúgy, mint az emlősöknek, vannak fájdalomreceptoraik.

A szervezetük ugyanolyan opioidokat termel, és a fájdalom nem csak fizikai, de az emlősökhöz hasonló mentális szenvedést is eredményez náluk. És ha fájdalmat okoznak nekik, ők azt megpróbálják semlegesíteni, majd ezután aktívan próbálják elkerülni, hogy újra bánthassák őket.

A tudományos konszenzus a közvélemény ellenére egyértelmű: a halak éreznek fájdalmat.

Búcsúzásul álljon itt Jeremy Bentham filozófus 1780-ban leírt gondolata az állatokkal szembeni morális kötelességünkről:

„Nem az a kérdés, hogy tudnak-e gondolkodni, és nem is az, hogy tudnak-e beszélni. Hanem az, hogy tudnak-e szenvedni. Miért tagadja meg a törvény bármely érző lény védelmét?”