Rengeteg ember eszik szörnyű körülmények között tartott állatok húsát, miközben elítéli az állatokkal szembeni kegyetlenséget. A következő részletet Dr. Julia Shaw könyvéből fordítottuk, melyben a pszichológus elmagyarázza, mit tudhatunk meg az erkölcsi döntéshozatalról a “húsparadoxon” által.
Rövid tartalmi összefoglaló:
- Sokan elítélik az állatkínzást, mégis esznek húst: a pénz, a kereskedelem elválasztja bennünk a húst az állattól, segít elfelejteni, honnan jön igazából
- “Húsparadoxon”: az a pszichológiai konfliktus, ami az emberek húsevése és az állatok szenvedésére való morális reakciójuk között áll
- Sokszor a viselkedésünket utólag próbáljuk meg igazolni: az eszméinket a már létező szokásainkból adódó cselekedetekhez igazítjuk
- Amikor mondunk valamit, de másképp cselekszünk, vagy összeegyeztethetetlen dolgokban hiszünk: kognitív disszonancia
- A disszonancia létezése, mivel pszichológiai kényelmetlenséget okoz, arra motiválja az embert, hogy ezt a disszonanciát csökkentse
- Az ember aktívan törekszik arra is, hogy elkerülje az olyan szituációkat és információkat, amik növelhetik a disszonancia érzését
- A húsevés disszonanciát okoz: sokan jó embernek tartják magukat, de emellett húst is esznek, és ezt nem tudják összeegyeztetni
- Önáltató megoldás: elválasztjuk a húst az állattól, a reklámok is segítenek: “boldog hús”, amiktől jobban érezzük magukat
- Úgy formáljuk a közegünket, hogy ne kelljen eszünkbe jutnia ezeknek a következetlenségeknek; ha mégis emlékeztetnek, ingerlékenyek leszünk
- Felismerés: nézzünk szembe a bűntudatot keltő viselkedéssel és fontoljuk meg a változást – boldogabb egyének, élhetőbb bolygó
A pénz megváltoztatja a kapcsolatunkat az erkölccsel. Maga a pénz létezése, az összetett üzleti és elosztási csatornákkal karöltve, egyfajta elválasztóként szolgál köztünk, és az általunk vásárolt árucikkek eredete között. Ezáltal erősen etikátlan viselkedésformáink alakulhatnak ki.
Ezt be is tudom bizonyítani:
Szerinted az állatkínzás gonosz dolog? Emellett fogyasztasz húst?
Az emberek többsége elvben mélyen elítéli az állatkínzást, ugyanakkor szörnyű körülmények között tenyésztett állatok húsát eszi.
Sok problémát el tudunk rejteni azzal, hogy ráteszünk egy árcímkét, ezáltal sokkal kevésbé tűnik utálatosnak. Mivel első kézből nem látjuk, úgy érezzük, nincs közünk hozzá.
Miért? Ha megértjük, hogy miért eszünk húst, melyhez egy életet kell kioltani, elkezdhetünk megérteni több olyan viselkedésformát is, amik szembenállnak mélyen gyökerező erkölcsi elveinkkel.
Belső konfliktus
Akik ezt a témát kutatják Ausztráliában, Brock Bastian és Steve Loughnan pszichológusok szerint:
A húsparadoxon az a pszichológiai konfliktus, ami az emberek húsközpontú étkezési igényei és az állatok szenvedésére való morális reakciójuk között áll. Mások bántalmazása összeegyeztethetetlen az erkölcsös énképpel. Ezért a húsfogyasztás negatívan hat a húsevőkre, mert nemkívánatos énképpel kell szembesülniük: hogyan lehetek jó ember úgy, hogy közben húst (megölt állatokat) is eszek?
Ez az erkölcsi konfliktus nem csak a húsevés élvezetét fenyegeti, hanem az identitásunkat is. Az identitásunk védelme érdekében olyan szokásokat és társadalmi struktúrákat hozunk létre, amiktől jobban érezzük magunkat.
A húsevés társadalmi megszokáshoz köthető, így tehát az ünnepeket is a barátokkal és családdal való húslakomák határozzák meg. Sokan a férfiasság jelképeként is használják, állítva, hogy ez határozza meg, ki az igazi férfi, vagy hogy az evolúció során csúcsragadozókká lettünk, akiknek húst kell ennie.
És bár az állati termékek fogyasztása mindenféle egészségügyi problémához köthető, sokan rosszallják, ha egy ismerősük azt mondja, vegán szeretne lenni.
Olyanokat kérdeznek: mégis honnan fogsz elég fehérjét bevinni? A barátok pedig lassan “elfelejtenek” meghívni a vacsorapartijaikra.
Sok döntés esetében – a húsevés mellett való döntést beleértve – a kifogások, amiket hozunk, nagymértékben post hoc alapúak (post hoc: eset utáni) – miután a húsevés mellett döntöttünk, igazolnunk kell, miért van rendben ez a viselkedésforma, és az, ha újra mellette döntünk majd.
Szükségünk van a kifogásokra, különben legbelül a rossz cselekedet miatt rossz embernek érezzük magunkat, amit senki sem szeretne megélni.
Amikor mondunk valamit, de másképp cselekszünk, vagy összeegyeztethetetlen dolgokban hiszünk, azt kognitív disszonanciának hívjuk.
Karnizmus, az erőszakos hitrendszer
A válasz arra, hogy miért kerülik el, vagy dühösek az emberek a vegánokra többek között az, hogy úgy érzik, ők rosszak vagy bűnösek, amiért nem tudnak lemondani az erkölcstelen szokásaikról. Még akkor is, ha egy vegán életmódot folytató ember viccelődik vagy nem is említi meg a témát, gyakran tapasztal a húsevő emberek részéről sértődést, bántalmazást, kiközösítést.
Ezt a viselkedésformát Melanie Joy, híres pszichológusnő definiálta és elemezte, melyet karnizmusnak nevezett el.
Legtöbben a karnizmus nevű láthatatlan hitrendszerben növünk/nőttünk fel, ami egy olyan domináns ideológia, amely lehetővé teszi számunkra, hogy állatokat tárgyiasítsunk és öljünk meg hatalmas mennyiségben. Védekező mechanizmusokból, a múltból fennmaradó szokásokból és tömeges elnyomásból áll (főleg a non-humán állat irányába).
Dr. Melanie Joy az alábbi, magyar felirattal is elérhető videóban fejti ki részletesen a karnizmust:
Kognitív disszonancia
A kognitív disszonanciára vonatkozó klasszikus kísérletet Festinger és James Carlsmith publikálta 1959-ben, amiben a következő kérdést tették fel:
“Mi történik egy ember nézeteivel, ha rákényszerül arra, hogy olyat mondjon vagy tegyen, ami a véleményével szembemegy?”
A kísérlet során 71 férfinak kellett végrehajtania 2 feladatot.
Először 12 kerek faorsót kellett egy tálcára helyezniük, aztán kiüríteni a tálcát, majd visszatenni az orsókat, és így tovább, fél órán keresztül.
Ezután a résztvevőknek egy deszkát adtak, amin 48 szögletes facsipesz volt.
Arra kérték őket, hogy fordítsanak el minden csipeszt negyed fordulattal az óramutató járásával megegyező irányba, aztán még egy negyed fordulattal, és így tovább, fél órán keresztül. Közben az egyik kutató figyelte őket és jegyzetelt. Szándékosan unalmasak voltak a feladatok. Nagyon, nagyon unalmasak.
A résztvevők azt hitték, a teljesítményüket mérik, a kutatókat azonban az érdekelte, ami ezután következett.
A két unalmas feladat után a résztvevőket visszavitték a váróterembe. Azt mondták nekik, hogy az ember, aki ott ült, a következő alany lesz.
A résztvevők egyharmadát ezután simán leültették anélkül, hogy bármi mást mondtak volna, a maradék kétharmadtól viszont megkérdezték a kutatók, nem hazudnának-e a következő résztvevőnek.
A felének egy dollárt ajánlottak fel a hazugságért, a másik felének pedig 20 dollárt (ez az ’50-es években sok pénz volt).
Ha igent mondtak a hazugságra, a kutató adott nekik egy darab papírt, és azt mondta, hazudja ezeket a következő résztvevőnek:
“Nagyon kellemes volt, “Jól szórakoztam”, “Jól éreztem magam”, “Nagyon érdekes volt”, “Izgalmas volt”.
A kutatók azt akarták tudni, ez a hazugság és a pénzjutalom hogyan fogja befolyásolni a résztvevők értékelését a feladattal kapcsolatban.
Kíváncsiak voltak rá, vajon úgy gondolnák-e, hogy élvezték ezeket a nagyon unalmas feladatokat csak azért, mert valaki másnak azt mondták, hogy érdekes volt. És hogyan befolyásolja ezt a pénz?
Szerinted ki értékelte izgalmasnak a feladatot? A kontrollcsoport, akiktől nem kérték, hogy hazudjanak, unalmasnak minősítették azt. Elmondásuk szerint nem csinálnák meg újra.
Azok, akik húsz dollárt kaptak, szintén negatívan értékelték a feladatot.
Azonban azok, akik csak egy dollárt kaptak, sokkal élvezhetőbbnek gondolták, mint a másik két csoport, ráadásul nagyobb eséllyel mondták azt, hogy jelentkeznének hasonló kísérletekre a jövőben is.
Mi történt?
Az egy dollár valószínűleg nem volt elég ösztönzés a résztvevőknek arra, hogy hazudjanak, mégis megtették. Ezért kognitív disszonanciát tapasztaltak.
Mégis miért mondtam, hogy élveztem, amikor nem is így volt? Bizonyára nem azért a csekély egy dollárért…
Mivel már nem tudták megváltoztatni hogyan viselkedtek, vagy visszacsinálni a részvételüket, az az opció maradt, hogy megváltoztatták a meggyőződéses véleményüket:
akkor inkább élveztem.
A húsz dolláros résztvevőknek ez nem volt feltétel, mivel a könnyen megszerezhető nagy pénzjutalommal könnyen meg tudták magyarázni a saját viselkedésüket.
Ez az első olyan kísérletek egyike, amely megmutatja, hogy a meggyőződésünket sokszor próbáljuk összhangba állítani azzal, ahogyan viselkedünk, és nem fordítva; ezt a pénz is megváltoztathatja, hogyan tesszük ezt.
1962-ben Festinger továbbgörgette az ötletét.
Azt mondta, hogy bár általában véve következetesnek gondoljuk magunkat – a viselkedésünket, a meggyőződéseinket, a hozzáállásunkat –, néha “rosszak” leszünk.
Ezt a következetlenséget disszonanciának nevezte el, míg a következetességet konszonanciának. A kognitív disszonancia elméletét a következőképp fogalmazta meg:
„A disszonancia létezése, mivel pszichológiai kényelmetlenséget okoz, arra motiválja az embert, hogy ezt a disszonanciát redukája, és konszonanciát érjen el. A disszonancia jelenlétében, a redukcióra való törekvés mellett, az ember aktívan törekszik arra is, hogy olyan elkerülje az olyan szituációkat és információkat, ami növelheti a disszonancia érzését.”
Disszonancia: A szép csomagolás
Festinger továbbá azt is mondja, hogy hasonlóképp, mint ahogyan az éhség arra motivál, hogy találjunk ételt ennek az éhségnek a csökkentésére, a kognitív disszonancia arra motivál, hogy olyan szituációkat találjunk, amik a disszonanciát csökkentik.
A húsevőknek erre két módja van: vagy megváltoztatják a viselkedésüket, vagy a meggyőződésüket. Abbahagyhatjuk a húsevést, vagy kitalálhatunk okokat, amiért a húsevés erkölcsileg rendben van.
A saját próbálkozásaink mellett a marketing és a hirdetések is megkönnyíthetik a helyzetünket. Liz Grauerholz szociológus végzett egy kutatást az állatok tömegkultúrában való ábrázolásáról, melyben arra jutott, az egyik módja annak, hogy a húsevés elfogadhatónak tűnjön, az az, hogy elválasztjuk attól az állattól, amitől származik.
Grauerholz szerint ezt úgy tudjuk megtenni, hogy
Átalakítjuk az állatokat – akiket szeretünk – hússá, majd megesszük őket, így az “állat” és a “hús” független, egymáshoz egyáltalán nem kapcsolódó koncepcióként létezik.
A tehenet marhának, a disznót sertésnek hívjuk. A halott állatokat szépen becsomagoljuk. Ezek által fizikailag, verbálisan és fogalmilag is eltávolítjuk magunkat az ételünk valódi eredetétől.
Grauerholz kutatásából az is kiderül, hogy a hús reklámbeli ábrázolása kétféleképpen történik.
Az egyik, amelyben a hús tisztított, műanyagba csomagolt, darabokra vágott formában jelenik meg, ami által nehéz egyáltalán belegondolni, hogy egy állattól jött. A másik verzió az “aranyosítás”: azaz aranyosabbnak mutatja be a reklám az állatokat, mint amilyenek valójában. Leginkább Ázsiában alkalmazzák ezt a stratégiát, például Japánban.
Ezek a hirdetések azt a technikát használják, amit Konrad Lorenz etológus Kindchenschema-nak nevezett el, jelentése: babaséma – nagy szemek, pici, kerek vonások, akár egy mesekönyvben.
Ezzel azt a benyomást akarják kelteni, hogy a hús boldog, képzeletbeli állatoktól jön, ami arra szolgál, hogy elvonja a figyelmünket az állatokkal szembeni kegyetlenség valóságáról.
Ez nem csak a húsevésre igaz. Az állatokat és az embereket is tárggyá tesszük, ezáltal elkerüljük azt a kellemetlen érzést, amit az kelt, hogy tudjuk, a fogyasztói cikkek mögött szenvedés van, így könnyebb kegyetlennek lennünk.
Ugyanazokat a folyamatokat, amiket látunk a húsnál, látjuk más, erkölcsileg elfogadhatatlan, de gyakori emberi viselkedésformák esetében is, aminek köze van a pénzhez.
A valóság kényelmetlen lehet
Tudjuk, hogy a szegénység óriási szenvedést okoz, de ahelyett, hogy megosztanánk a pénzünket másokkal, inkább veszünk még egy pár drága cipőt.
Alapvetően elítéljük a gyermekmunkát, de azt is, hogy a felnőttek borzasztó körülményeket között dolgoznak, mégis vásárolunk az ezeket kihasználó boltokban.
Szándékosan félhomályban tartjuk magunkat, hogy megvédjük törékeny identitásunkat, hogy fenntartsuk az illúziót, hogy megfontolt és etikailag következetes lények vagyunk.
A kognitív disszonancia csökkentésére való folyamatos törekvésünk során másokra is átterjeszthetjük az erkölcsileg megkérdőjelezhető viselkedésformákat. Úgy formáljuk a társadalmat, hogy minimálisra csökkenthessük a kényelmetlen, rossz érzéseket, hogy ne jusson eszünkbe a következetlenségünk. Nem akarunk emlékeztetőket.
Bastian és Loughnan azt mondja,
a disszonancia redukció során bizonyos viselkedésformák egyértemű erkölcstelensége látszólag eltűnhet.
A képmutatás bizonyos társadalmi és kultúrális közegekben erősen jelen van. A társadalmi szokások fátylat borítanak a morális ellentmondásokra azáltal, hogy normalizálnak bizonyos viselkedéseket, ezáltal láthatatlanná, változásra szinte képtelenné teszik azokat.
Itt az idő a forradalmi változásra: el kell kezdenünk elismerni a saját képmutatásunkat, és ezt figyelembe véve folytatni közös beszélgetést az emberekről, az állatokról és a bolygókról. Ahelyett, hogy nyakatekert mentális ideákat szövünk azért, hogy igazolni tudjuk etikátlan viselkedésünket, meg kell fontolnunk ezek megváltoztatását.
Már azáltal, hogy csak néhány, bűntudatot keltő etikai következetlenségedet megpróbálod azonosítani és szembenézni vele, valószínűleg boldogabb ember leszel, és hozzájárulsz ahhoz is, hogy a bolygónk élhetőbb hely legyen – az embereknek és más állatoknak egyaránt.
????