Állatok

Hogyan torzítják el az állatkertek a természetről alkotott képünket?

Hogyan torzítják el az állatkertek a természetről alkotott képünket?Daiga Ellaby / Unsplash

Többezer éves emberi szokás, hogy vadállatokat közszemlére teszünk a saját szórakoztatásunk érdekében. A legelső állatkertek valójában magánemberek egzotikus állatgyűjteményei voltak, amiknek fő célja a pénzesség közszemlére tétele volt. Az itt tartott állatok “luxusketrecekben” éltek, olyan körülmények között, ami kicsit sem hasonlított a természetes környezetükhöz.

Németországban, az 1900-as évek elején kezdtek el vele foglalkozni először, hogy a fogságban tartott állatok környezete legalább valamennyire természetesnek nézzen ki, majd ezután a legtöbb helyen fokozatosan javítottak az életkörülményeiken, aztán szép lassan elterjedtek a ma ismert állatkertek.

Az állatkertek óriási erőfeszítéseket tesznek azért, hogy olyan környezetet teremtsenek az állatoknak, ami pont úgy néz ki, mint a természetes élőhelyük, például erdőre hasonlító fás közeget; sőt, sok helyen még úgynevezett ingergazdag környezetet is megpróbálnak biztosítani nekik, ami sokuk számára nagyon fontos.

Ma az állatok fogságban tartásának célja már nem a vagyonnal való kérkedés: az állatkertek állítják, hogy munkájuk célja a vadvédelem, az oktatás és a tudományos kutatás.

Sok, a European Association of Zoos and Aquaria (Európa Állatkertjeinek és Akváriumainak Szövetsége) által akkreditált intézmény büszke rá, hogy pénzt adományoz például élőhelyek helyreállítására és rehabilitációs projektekre. Illetve arra is, hogy részt vesznek a Szövetség programjában, amely a veszélyeztetett állatok megmentéséért jött létre: ez a European Endangered Species Programme, röviden EEP, azaz az Európai Veszélyeztetett Fajok Programja.

Az állatkertek azáltal, hogy mesterséges környezetet teremtenek az állatoknak, amely megpróbálja imitálni a természetes élőhelyüket, és azáltal, hogy ebben a mesterséges környezetben szaporítják őket, hamis képet teremtettek arról, milyennek kell lennie a természetnek, és azt a benyomást keltik, hogy az állatok teljesen jól élhetnek fogságban is.

De ha egy lépést hátralépünk, és megnézzük, hogyan is működik valójában egy állatkert, egyből egyértelművé válik, mi a valódi ára az állatok fogságban tartásának.

Az állatkerti állatok befogása

Az emberek, akik örömest fizetnek azért, hogy láthassanak vadállatokat az állatkertben, legtöbbször nem gondolnak bele, ezek az állatok vajon hogyan kerültek a rácsok mögé. Természetesen a válasz az, hogy nem saját indíttatásból: a természetes élőhelyükön ejtették foglyul őket vagy a szüleiket.

Szomorú jegesmedve az állatkertben
Aldo Fontana / Center for Humans & Nature

Az első állatkerteknek fogalma sem volt róla, milyen hatással van a vadon élő csordákra, ha kiragadnak közülük bizonyos egyedeket; ma már tudjuk, ez milyen következményekkel jár a populációra nézve, az állatkertek mégsem hagytak fel ezzel a szokással, sőt, sokszor a vadvédelemre hivatkozva teszik ezt.

Vegyük példaképp az elefántokat: a legújabb kutatások szerint az elefántkölykök kiragadása a csordából érzelmileg megviseli őket is és hátrahagyott családjukat is. Az elefántok rendkívül összetett, matriarchális (anyaközpontú) társadalomban élnek, és ha bizonyos egyedeket kiveszünk ebből a rendszerből, visszafordíthatatlan károkat okozhatunk. Természetesen az állatkertek látogatóik számára átformálják a valóságot: nekik azt mondják, az elefántok veszélyeztetett állatok – idáig a dolog igaz is –, az akkreditált állatkertek pedig minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy megvédjék ezt a fajt.

A korábban említett EEP pedig, azaz a veszélyeztetett fajok programja, amelyben sok állatkert részt vesz, egy nagyon összetett projekt, ami a fogságban tartott állatok, főleg a veszélyeztetett fajok populációit hivatott megvédeni. Az erre jogosult akkreditált intézmények nem csak szaporítják, de egymással “cserélik” is az állataikat: ennek célja a genetikai sokszínűség megtartása, amely elengedhetetlen a fajok túléléséhez.

Előfordult, hogy ezeknek az állatoknak a szaporítása sikeres volt, míg más esetekben teljes kudarc. Viszont ennél sokkal ritkább, mindössze néhány esetben fordult elő, hogy ezek a mesterséges környezetben szaporított állatok végül visszakerülhettek a vadonba, annak ellenére, hogy az állatkertek állítják, a fogságban szaporításnak köszönhetően lehetséges az állatok újratelepítése.

Nem igazán jellemző, hogy az állatkerti látogatók hallanának azokról az esetekről, amikor az ilyen szaporítási próbálkozások megbuktak, és arról sem, hogy természetes vagy mesterséges megtermékenyítéssel szaporítják őket; ezen tények közzétételének hatására ugyanis sok látogató kétségbe vonná, vajon jó dolog-e továbbra is fogságban tartani és szaporítani az állatokat.

Csak a jót szeretjük hallani?

És bár az állatkertek legtöbb esetben ezeket a kudarcokat nem hajlandók beismerni, a sikeres szaporítási kísérleteknek mindig nagy visszhangja van az egész világon. Végülis addig, amíg az állatok párzanak és utódokat hoznak világra fogságban is, addig nagy baj nem lehet, ugye?

Az egyik nagy probléma azzal a koncepcióval, hogy az állatkertek megpróbálják fogságban szaporítani az állatokat, majd szabadon engedni őket, az, hogy szinte egy esetben sem tudják úgy rekreálni a természet összes tényezőjét, hogy ne változtassák meg az állat valamely fundamentális tulajdonságát.

Egyik tragikus példája ennek a gólya: bár a kísérlet a fogságban szaporításukra sikeres volt, szabadon engedésük után hamar kiderült, hogy valami nagyon fontos dolog megváltozott: a fogságban született és később szabadon engedett gólyák ugyanis télen nem vándorolnak el, így muszáj őket etetni.

Felmerül tehát a kérdés: sikeres volt-e a szaporítási és szabadon engedési program, ha valószínűleg ezek az egyedek – és potenciálisan az utódaik is – örökre függeni fognak az emberi segítségtől?

Rendben van-e etikailag az, hogy alapvető tulajdonságait módosítjuk bizonyos fajoknak, ezzel beláthatatlan következményeket okozva, ami legrosszabb esetben akár a faj kihalásához is vezethet?

Valóban folytatni kellene-e a fogságban szaporítást azzal a céllal, hogy később szabadon engedjük őket, amikor egyértelmű bizonyíték van rá, hogy nem tudunk mesterségesen olyan körülményeket teremteni, amivel olyan egyedeket produkálunk, akik ugyanúgy tudnak adaptálódni a természetben, mint a vadon született társaik? A válasz a legtöbb ökológus szerint: nem.

Tipikus fogságban való viselkedésformák

Fogságba tartott állati viselkedésformák
Nathan Wright / Flickr

Bár az állatkertek próbálnak olyan környezetet teremteni az állatoknak, hogy azok asszimilálódhassanak, az igazság az, hogy mindegy, mennyi fát vagy mekkora füves területet kerítenek el nekik, a vadállatokat nem lehet “becsapni” ezekkel a trükkökkel; mindig is érezni fogják, hogy nem a természetes élőhelyükön vannak.

A zoochosis kifejezést 1992-ben alkották meg, miután megfigyelték, hogy néhány fogságban tartott állat abnormális viselkedési mintákat produkál. Kiderült, hogy ezeket a tipikus viselkedésformákat a fogvatartás által okozott stressz okozza.

A rengeteg pénz ellenére, amit arra költenek az állatkertek, hogy rekonstruálják az állatok élőhelyeit, ezek egyike sem ér fel a természetes közegükkel, ahol szabadon járhatnak, és sokkal több fajta természetes viselkedésforma kifejezésére van lehetőségük.

Az abnormális viselkedésformák sok fogvatartott állatfaj esetében megfigyelhetők, de a leginkább szembetűnő példái ennek azok az állatok, akik a természetben nagyon összetett szociális életet folytatnak, mint például a főemlősök és az elefántok. A fel-alá járkálás, a rácsok harapdálása, a fej bólogatása, a nyak forgatása, az öklendezés és az öncsonkítás csak néhány sztereotipikus viselkedésforma a sok közül, amit fogságban tartott állatoknál megfigyeltek.

Mivel az állatkertek ezeket az információkat nyilvánvalóan nem igazán terjesztik a nagyközönségnek, a látogatók sokszor azt hihetik, ezen a viselkedési minták normálisak, sőt, sok esetben még szórakoztatónak is találják őket.

A környezet, amit az állatkertek természetesnek állítanak be a nyilvánosság számára, valójában teljesen mesterségesek, az állatok viselkedése pedig szinte semmiben sem hasonlít vadon élő társaikéra. Ez persze nem azt jelenti, hogy háziasítva lettek, vagy elvesztették volna az ösztöneiket – sőt, ez a lehető legtávolabb áll az igazságtól.

A fogságban megfigyelhető abnormális viselkedés azt mutatja, ezek az állatok unatkoznak és frusztráltak. Az állatkertek talán sikeresen elhitetik az emberekkel, hogy ezek az élőhelyek természetesek, de az állatokkal nem tudják.

Mit tanulunk valójában az állatkertekben?

Az állatkert gyerekeknek nem túl hasznos
Chaz McGregor / Unsplash

Az egyik leggyakrabban használt érv az állatkertek mellett az, hogy az embereket csak akkor fogják érdekelni az állatok és azok sorsa, ha élőben láthatják őket. És bár vadállatokat testközelből megismerni tényleg életre szóló élmény egy ember számára, vajon ugyanolyan-e a fogságban tartott verziójával találkozni ezeknek az állatoknak, mintha a természetes közegükben látnánk őket?

A Conservation Biology nevű folyóirat tavaly publikált tanulmányában arra jutott, hogy a megkérdezett 2800 gyerek 62 százaléka nem mutatott arra utaló jelet, hogy az állatkerti látogatás során tanult volna bármi újat is a vadvédelemről vagy a természetvédelemről.

Ennek ellenére az állatkertek továbbra is hangoztatják, hogy a gyerekek számára oktató jelleggel fontos szerepet játszik a látogatás. Ez úgy tűnik, inkább hangzatos marketingtrükk az állatkertek részéről.

Valójában az állatkertek azonban azt az elfogadott elvet tartják fenn, hogy az állatok a mi tulajdonaink, amiket kényünk-kedvünk szerint bezárhatunk és akármikor megfigyelhetünk egy általunk mesterségesen teremtett környezetben, ami elsősorban a mi igényeinket szolgálja, nem az állatokét.

Az utóbbi időben egyre több állatkert “javít” az élőhelyeken, a felszínen azzal a céllal, hogy az állatok életkörülményeit jobbá tegye, több helyet biztosítson nekik, valójában azonban a fizető vendégek látogatási élményének fokozására történnek ezek a változások.

Példaképp nézzük meg az Amerikában népszerű SeaWorld Kék Terv nevű programját: azzal, hogy a kardszárnyú delfinek tartályait kibővítették, az állatok életén nem változtattak, mindössze azoknak az egyre növekvő számú embereknek egy részét nyugtatták meg, akikhez eljutott a hír, hogy a kardszárnyú delfinek borzasztóan szenvednek ezekben a létesítményekben.

A vendégek élményének javítására szolgál az is, hogy a SeaWorld az utóbbi időben több átlátszó üvegfalat szerelt fel, amiken keresztül az állatok akár testközelből is megfigyelhetőek.

A lényeg tehát az, hogy az állatkerteket, és az összes többi attrakciót, ami vadállatokkal kapcsolatos, egyetlen dolog érdekli: a profit.

Jobban is lehet csinálni

Vegán menedék az állatkerti állatoknak
Rick Stevens / Rick Stevens photography

A modern állatkertek miatt elterjedt tévhit, hogy normális dolog az, hogy az állatokat, amikor csak kedvünk van, megfigyelhetjük fogságban, mesterséges környezetben, az itt látott viselkedési minták pedig normálisak. A mostanra összegyűjtött tudásunk a fogságban tartott vadállatokról túlszárnyalja, amit a tudósok valaha el tudtak volna képzelni, amikor az első állatkertek megnyitottak többezer évvel ezelőtt, és ezzel a tudással felelősség is jár.

Az akkreditált állatkertek szeretnék elhitetni a nyilvánossággal, hogy az elsődleges céljuk az állatok védelme, de semmilyen mesterséges próbálkozás nem érhet fel a vadonban töltött élettel.

Egyre több hírt lehet hallani, hogy több országban betiltásra kerülnek az állatos cirkuszok, a Kaliforniai Parti Bizottság pedig bejelentette, hogy a SeaWorld csak akkor kap engedélyt a tartályai kibővítésére, ha megszüntetik a szaporítási programjukat.

Tisztán látható, hogy az állatjóléti mozgalom fontos pontjához érkeztünk, és aktivistaként fontos feladatunk, hogy az akkreditált intézményeket arra ösztönözzük, ne a nyilvánosság szórakoztatását helyezzék a létesítményeik profiljának központjába, hanem az olyan élőhelyek kialakítását, amelyek a fogságban tartott állatok jólétét tekintve egyenértékűek a vadrezervátumokkal és az úgynevezett “sanctuary” menedékekkel. 

Az állatok védelme és a bolygó élővilágának megmentése ne a profitról szóljon, hanem egy nagyobb jóért tegyük. Erre kell koncentrálnunk.

Oszd meg másokkal is ezt az információt!


 

Flóra

Flóra

Publicista
Amikor gyerekként megértettem, hogy a hús ára egy élet elvétele, nem tudtam elképzelni, miért esszük egy emberként mégis; hogy az élet szeretete, az együttérzés, a közös társadalmi értékeink miért nem terjednek ki arra a néhány állatfajra, akik nap mint nap az asztalunkra kerülnek. Így lettem vegetáriánus, néhány évvel később pedig vegán. A téma azóta is foglalkoztat - ami leginkább leköt, az a veganizmus, a feminizmus és a környezetvédelem közös szociológiai háttere.

Írd le a véleményed!

Szünet.

A Veganuár 2020 lezárult. 
Térj vissza néhány hét múlva, hogy elsőként regisztrálj
a 2021-es kihívásra.