Nagy port kavart a napokban a budapesti állatkerti teknős esete, akit egy dühös látogató – nem tudni pontosan, miért – agyonütött egy kővel. A történtek természetesen felháborítóak, és rettenetes emberi gonoszságról adnak tanúbizonyságot – ilyesminek soha nem szabadna megtörténnie.

Ahogy annak sem, hogy évente több százezer teknős akad bele a tengerekbe kivetett halászhálókba, ami a legtöbb esetben a halálukat okozza. Ezeknek az ártatlan áldozatoknak viszont közel sincs akkora visszhangja a kibertérben, mint az állatkerti teknősnek.

Láthatatlan áldozatok

Sokan nem tudják, hogy nem csak halak kerülnek a vízbe kivetett csapdákba: a kifogott tengeri élőlények 40%-a “szemét”, vagyis nem kerül feldolgozásra, mert a hálókat nem nekik “szánják”. Járulékos fogásnak (bycatch) nevezik azt, amikor delfinek, bálnák, teknősök, cápák és más vízi élőlények akadnak a hálókba, és sérülnek meg vagy pusztulnak el ennek következtében.

A “járulékos” állatok sokszor megfulladnak a hálóba szorulva, ha életben maradnak a fedélzetre kerülésig, akkor pedig visszadobják őket a vízbe, és a sérüléseik miatt sok esetben így is elpusztulnak.

Ezeknek az állatoknak a halála ugyanúgy “felesleges”, és elkerülhető volna, mint az állatkerti teknős halála, csak könnyebb tudomást sem venni róla, hiszen nem az orrunk előtt történik, hanem több száz, vagy akár több ezer kilométerre tőlünk. A valóság azonban ettől még ugyanaz marad: a WWF szerint

A tengeri teknősökre a halászat jelenti a legnagyobb veszélyt. Évente több százezer teknős akad bele kopoltyúhálókba, garnélahálókba és horgokba. Az álcserepes teknős, a levesteknős és a kérgesteknős mind veszélyeztetett fajok, és mindre óriási fenyegetést jelent a halászat.

Azoknak pedig, akik fenntartható forrásból származó halat fogyasztanak, sajnos szintén rossz hírünk van: ilyen a gyakorlatban nem létezik. A Tengergazdálkodási Tanács, amely többek között a “fenntartható” halászatból származó termékek felcímkézéséért is felelős, nemrég olyan tonhalmárkának adott minősítést, amelyről kiderült, hogy évi több ezer cápa haláláért felelős: a fedélzetükre élve kerülő cápáknak ugyanis levágják az uszonyát, majd visszadobják őket a vízbe.

Hasonló a helyzet a védett tengeri területekkel (angolul: MPAs, vagyis Marine Protected Areas): ezek a világ tengereinek és óceánjainak elméletileg hét százalékát lefedik, a valóság azonban nem tükröz “védett” státuszt: a Science tudományos folyóiratban egy nemrég megjelent tanulmány szerint a vonóhálós halászat Európa védett vizein intenzívebb, mint a nem védett területeken.

Ezek a “védett” övezetek valójában csak elhitetik az emberekkel, hogy a világ kormányai tesznek valamit a tengeri élővilág megőrzéséért, ezért nincs miért aggódni, nem szükséges egyéni szinten olyan radikális döntéseket hozni, mint például a halevés elhagyása.

Ez is érdekelhet ➡  Delfinpopulációk halhatnak ki a halászat miatt

A kényelmetlen valóság

Teknősgyilkosság egy állatkertben
Richard Segal / Pexels

Hogyan lehet tehát az, hogy az emberek, akik sajnálják az állatkerti teknőst, és dühösek arra, aki agyonütötte, pénzt adnak a halászati iparnak, hogy folytatni tudják azt a tevékenységet, ami rengeteg hasonló teknős halálát okozza? Azon túl, hogy sokan valószínűleg nincsenek tisztában a tényekkel, a válasz valószínűleg ennél összetettebb: Dr. Melanie Joy pszichológus ezt a tömeges viselkedésformát elemezte és definiálta.

Szerinte legtöbben egy láthatatlan hitrendszerben növünk/nőttünk fel, ami egy olyan domináns ideológia, amely lehetővé teszi számunkra, hogy állatokat tárgyiasítsunk és öljünk meg hatalmas mennyiségben: ezt a hitrendszert karnizmusnak nevezte el. Védekező mechanizmusokból, a múltból fennmaradó szokásokból és tömeges elnyomásból áll (főleg a non-humán állatok irányába).

A védekező mechanizmusok egyik legdominánsabb és leghatásosabb fajtája a kognitív disszonancia redukció. Leon Festinger, a kognitív disszonancia kifejezés atyja szerint, bár általában véve következetesnek gondoljuk magunkat – a viselkedésünket, a meggyőződéseinket, a hozzáállásunkat –, néha “rosszak” leszünk. Ez a “disszonancia”, a következetesség pedig “konszonancia”.

Festinger a következőket mondta az elméletéről:

A disszonancia létezése, mivel pszichológiai kényelmetlenséget okoz, arra motiválja az embert, hogy ezt a disszonanciát redukálja, és konszonanciát érjen el. A disszonancia jelenlétében, a redukcióra való törekvés mellett, az ember aktívan törekszik arra is, hogy elkerülje az olyan szituációkat és információkat, ami növelheti a disszonancia érzését.

A teknős esetében mondhatjuk, hogy a legtöbb ember általában következetesen erkölcsös, tehát felháborodik az állatkerti teknősbéka halálán, a legtöbb ember viszont emellett eszik halat: tehát vagy megpróbálja az ebből származó kényelmetlen érzést megfelelő ok keresésével redukálni, vagy szándékosan nem informálódik róla, hogyan is kerül az asztalára az étele.

Itt az idő a forradalmi változásra: el kell kezdenünk elismerni a saját képmutatásunkat, és ezt figyelembe véve folytatni közös beszélgetést az emberekről, az állatokról és a bolygókról. Ahelyett, hogy nyakatekert mentális ideákat szövünk azért, hogy igazolni tudjuk etikátlan viselkedésünket, meg kell fontolnunk ezek megváltoztatását.

Ha szerinted értelmetlen és dühítő az állatkerti teknős halála, de eszel tengeri halat, akkor szembe kell nézned vele: a pénzeddel fenntartod a halászatot, és hozzájárulsz ahhoz, hogy több százezer teknős és más állat hasonlóan értelmetlen halált haljon. Ha szeretnél több információhoz jutni a globális túlhalászás következményeiről, itt megteheted.

Oszd meg - 1 kattintás!
Prove.hu
Flóra

Flóra

Publicista
Amikor gyerekként megértettem, hogy a hús ára egy élet elvétele, nem tudtam elképzelni, miért esszük egy emberként mégis; hogy az élet szeretete, az együttérzés, a közös társadalmi értékeink miért nem terjednek ki arra a néhány állatfajra, akik nap mint nap az asztalunkra kerülnek. Így lettem vegetáriánus, néhány évvel később pedig vegán. A téma azóta is foglalkoztat - ami leginkább leköt, az a veganizmus, a feminizmus és a környezetvédelem közös szociológiai háttere.