Állattenyésztő voltam, szörnyű dolgokat láttam. Ezért vagyok ma vegán.

Tömösy Andreának hívnak, Pécsett születtem, és ugyanitt érettségiztem az akkori Komarov, ma Babits Gimnáziumban. Továbbtanulásom Kaposváron a Pannon Agrártudományi Egyetem általános állattenyésztési szakán folytatódott. A diploma mellett a lótenyésztő-lovasedző képzést is elvégeztem.

Az iskola végeztével már tudtam, hogy állatszerető emberként képtelen lennék állattartó telepen dolgozni és állatokat vágóhídra adni. Úgy döntöttem, akkor maradnak a lovak.

Aztán 7 év németországi munka után elmondhatom, hogy megszállott lovasból lett egy ember, aki nem akar felülni a ló hátára és zablát tenni a szájába, sem magánzárkába küldeni egy élőlényt a szeretet nevében.

Az első néhány sokk

Az agrárképzés első évében 6 csoportra lettünk osztva, és a mikrobiológia tanárunk a patkányok gyomorfelépítését (ami egyébként a még szőrtelen kis állatokon bőrön keresztül is jól látható lenne) csoportonként 6 – vagyis 6×6=36 – kis élőlény legyilkolásán keresztül szándékozott demonstrálni.

Sajnos előzőleg már egy állatot a szemünk előtt ollóval lefejezett ugyanezen célból. Azt hittem nem jól látok, teljesen lefagytam.

Mikor végre felocsúdtam és hangosan tiltakoztam, szerencsére többen is így gondolták, ezért a dékánnal beszélve sikerült elérni, hogy „csak” 6 állat pusztuljon el. Nagyon összevesztem ezzel a tanárral. Mai napig nem értem, hogy miért nem lett volna elegendő egyetlen preparátum, vagy akár egy fotó.

A kérdéseimre a válasz: ezek ezért vannak. A hideg kirázott, a tehetetlenség teljesen kikészített. Ilyen értelmetlen halál ennyi élőlénynek!

Később láttam teheneket a telepen, akiknek fisztula volt az oldalába építve, hogy a gyomortartalmat lehessen vizsgálni.

A fisztula egy gumiból készült, kör alakú eszköz, melyet egy műtéttel helyeznek a tehén oldalába. Átvágják a hasfalat és a bendőt, majd behelyezik a nyílásba a fisztulát, amit hozzá rögzítenek mind a hasfalhoz, mind a bendőhöz. Kívülről pedig egy tetővel látják el. Már ránézésre is elég szörnyű.

Közelebbről látszott, hogy a beültetett fisztula nem tömít rendesen, a nyílás alatt folyamatosan folyik ki a gyomortartalom. De állítólag ez a tehenet nem zavarja semmiben. A cél, hogy a bendőtartalmat mikrobiológiai vizsgálatoknak vethessék alá.

A tejelő tehenek a magas tejhozam elérése érdekében magas fehérjetartalmú tápot kaptak, ami kukoricadarát és hallisztet is tartalmazott. Egyik sem természetes tápláléka a marháknak.

Emiatt folyamatos hasmenésük volt, emésztési problémákkal. A trágya az oldalukon, a lábukon folyt le. A tehenek ellése egyedi boxokban történt. A borjú pár napig az anyjával maradhatott (max egy hét), addig szopott.

Ezután elvették az anyjától, és a telep legtávolabbi végébe, apró kis házacskákba kerültek, ahol szinte megfordulni sem tudtak.

Úgy kell elképzelni, mint nagyméretű kutyaház, ami pont olyan hosszú, mint a boci maga. A bejárathoz egy „kifutó” van applikálva, ami szintén akkora, mint az állat. Ide volt felerősítve egy edény, aminek az oldalán volt a cucli.

Napi néhány alkalommal kaptak inni, valami porból kevert tejpótlót. Szójás valamit, amitől fostak nyomorultak folyamatosan. Gyengék voltak, alig álltak a lábukon.

Ez a videó jól illusztrálja a tejipart:

The Biggest Undercover Dairy Investigation in History – Fair Oaks Farms and Coca Cola

Today the largest undercover dairy investigation in history is being released with video evidence documenting systemic and illegal abuse at Fair Oaks Farm in Fair Oaks, Indiana. Fair Oaks Farms is one of the largest dairies in the U.S. and produces dairy products for the Fairlife milk brand – which is produced, marketed and distributed by the Coca-Cola Corporation.

Rengeteg állat elpusztult

Nem volt nap, hogy reggel ne fedeztem volna fel újabb elpusztult jószágot. Bedobták egy talicskába, és ment a szemétre. Senki nem sajnálta, senki nem dédelgette őket, senkit sem érdekelt mi van velük. Meghaltak úgy, hogy soha nem éltek. És ez ment futószalagon nap mint nap.

A lelkem megfagyott, és ebben a dermedt állapotban éltem végig a továbbiakat. Akik megmaradtak, azok pedig, ha hímek voltak akkor talán egy hónaposan mentek a vágóhídra. A többiek csoportosan kerültek elhelyezésre.

Továbbra is tejpótlót kaptak, továbbra is ömlött ki belőlük azonnal. Ha ezt is túlélték, akkor volt esélyük egy életen keresztül borjakat hozni a világra, akiket elvesznek tőlük, és utána egy évig tejet adni az újabb megtermékenyítésig.

Egy holstein tehén akár 40 liter tejet is ad egy nap. A saját testüket építik le, hogy a tejet elő tudják állítani. Csont és bőr szinte mindegyik. A sok tejtől megduzzadt tőgytől alig tudnak menni.

Rengetegnek folyamatosan tőgygyulladása volt, akiket ettől még ugyanúgy géppel fejtek, a tejet külön tárolták. Akinek van gyereke, el tudja képzelni, milyen, ha a gyulladt emlőhöz akár csak hozzáér a ruha. Milyen lehet ha géppel kifejik a tejet belőle?

A tehenek sírtak és őrjöngtek, volt aki egy hétig is sírt a borja után. A megértés szikrája sem volt a gondozókban. Nekik el kell végezniük a munkát és ezek a tehenek akadályozták ezt. A lapát rendszeresen puffogott a hátukon, fejükön, vagy ahol érték őket.

„Majd megnyugszol, teeee”

…és hasonló mondatok olyan undorral hangzottak el üvöltve, miközben ütlegelték őket, mintha ezek az emberek azt gondolnák, hogy a saját nyomorukért a szerencsétlen állatok a felelősek.

Vegetáriánus másodévtől lettem, 90 emberből az egyetlen. Nem egyetlen dolog, hanem ennek a sok eseménynek a láncolata vezetett idáig. Nem írtam le mindent, csak töredékét annak, amit láttam.

Na, innentől kaptam hideget-meleget. Anno nem volt vegetáriánus étel, csak a köretet tudtam enni, ha valahova elmentem (hasábburgonya vagy rizs). Folyamatos volt a bántás, hogy miért nem eszem már húst.

Belecsempészték az ételeimbe, a gyümölcslevesbe disznózsírt raktak, csak hogy akkor is egyek állati termékeket. Senki nem értette, hogy ez mi. Én voltam az űrlény.

Mesterséges megtermékenyítés

A vágóhídra szánt beteg, elgyötört tehenek utolsó „szolgálata”, mielőtt meghalnak, hogy részt vesznek az inszeminátor képzésben.

Rajtuk gyakoroltak a leendő inszeminátorok.

„Nem gond, ha megsérülnek (kilyukad a méhük), úgyis a vágóra mennek.”

– ez a mondat a mai napig éget.

Az inszeminálás során a hüvelyen keresztül, egy hosszú fém pálca segítségével helyezik fel a bikától nyert ondót a tehenekbe, hogy megtermékenyüljenek és fenntartsák a tejipari körforgást.

Sertéstelep:

Láttam mindent: kismalacok herélése, farokvágása, fogcsonkolása, mindezt érzéstelenítés nélkül.

„Nem fáj az nekik!”

Felnőtt, kiöregedett kant is heréltek, érzéstelenítés nélkül. Kikötötték, hanyatt fektették, majd a folyosón kiherélték. Szerencsétlen úgy üvöltött, hogy azon kívül semmit nem lehetett hallani. Órákkal később is csengett a fülem.

A vemhes kocák bekerültek az elletőbe. Beton padló, fémrács, épp csak le tudott feküdni az állat. A malacok kipotyogtak a betonra, előfordult hogy az anya megtaposta őket, mert nem tudott mozogni és vigyázni rájuk.

Baromfitelep:

• Tojóállomány (ahonnan a tojás jön)

A leválogatott kakasok egyszerűen egy nejlonzsákba kerültek. Összenyomták egymást. Ha még éltek, akkor a bekötött zsákban idővel megfulladtak.

• Hizlalda (ahonnan a csibehús jön)

A kiscsibéknek a csőr felső káváját levágták, vagy leégették, hogy ne tudják egymást kicsipkedni. Ez a rész tele van idegvégződésekkel. Azért távolítják el, mert a túlzsúfoltság miatti stresszben a csibék egymásnak esnek, de így nem tudják bántani egymást.

A broiler telepeken a tápok hatására olyan gyorsan híztak a csibék, hogy a csontok nem tudták követni. Jobb esetben csak elgörbültek, nem tudták megtartani az állatot, de gyakran el is törtek.

Ezek az állatok a vágásig kezeletlen törött lábbal, szárnnyal éltek. Tojótelepen a látvány a véget nem érő ketrecek sora, ahol összezsúfolva rengeteg állat tengeti rövidke életét.

Az etetéseken, takarításon (ha van) kívül a monotóniát nem töri meg semmi. Nincs mozgás, játék, sokszor napfény sem. A ketrecek egymás fölött, több sorban. Az aljzat rácsos, ezért a talpak fekélyesek lesznek. Az ürülék potyog az alatta levőre.

A brojlereknél mélyalmos tartás van. Hatalmas felület, ahogy tele lesz ürülékkel, egy réteg alom kerül rá. Ez addig folytatódik, míg az állomány a vágóra megy. Utána kitakarítanak, és az első réteg alommal megérkeznek az első csibék.

Eleinte alig látni őket, elvesznek a területen, de hamarosan már nem lehet látni a talajt. Mindenütt szárnyasok. A több száz négyzetméteres épületekben nincs friss levegő. Folyamatosan száll a por és rengeteg a haldokló madár. Őket a lábuknál fogva felszedik és kidobják.

A gyakorlatokon rengeteg telepen jártunk: baromfi, tehenészeti, sertés és juh telepeken. Számomra az emberek érdektelenségét elviselni borzasztó volt.

Ahogy láttam magam előtt a sérült, beteg állatokat, akik segítségre, ápolásra szorulnak, és mindenki elmegy mellettük, mintha nem is léteznének.

Ahogy a vágóhídi transzportra szánt állatokat felterelik a platóra, a kétségbeesett visítás, amit hallottam…

A malacok nagyon okosak. Mindig tudták, hogy ez most nem a szokásos telepek közötti transzport. Nem akartak felmenni. A munkások lapáttal, botokkal és terelőlapokkal állták el az utat. A botokkal ütötték őket, ahol csak érték, de az nem mindig volt elég.

Emlékszem, az egyik telepen volt egy munkás, akinek az volt az élvezet, hogy az ellenálló malac háta közepére hatalmas erejű ütést mért a terelőlappal. Ezek fából készültek, masszív, nehéz lapok voltak.

Egy ilyen ütés a gerincre felülről, eltörte azt. Az állatok lerogytak a kíntól és lebénultak a hátulsó végtagjaik. Az érzéketlen emberek üvöltöttek, rúgták, ütötték tovább őket káromkodva, majd törött gerinccel feldobták a platóra. Már nem tudtam szólni, nem volt hova menni, csak azt akartam, hogy legyen már vége.

Nem volt mit tenni. A telepvezetők megfenyegettek, ha a tanáraimnak panaszkodnék, nem kapom meg a minősítéseket, ami a továbblépéshez kellett. A tanárok ezt hallva csak széttárták a kezüket:

”Ezek a mindennapok. Ez mindig így volt. Hagyd, ezt te nem fogod megváltoztatni. Ezt a pár hetet kibírod.”

Kibírtam. Régen volt, de máig elevenen él bennem. Nem hamisak a neten közzétett képek, nem túlzás egyik sem. Mindenkinek látnia és tudnia kell róla. Ez is egy Holokauszt. Az állatok Holokausztja. Nap mint nap. Nem kell, hogy így legyen!

Megtanultam jól szeretni a lovakat

Imádtam lovagolni. Díjlovaglás, díjugratás, lótenyésztés, tartás, nyereg, kantár, sarkantyú, pálca… várjunk csak: így bánik az ember a legjobb barátjával?

A ló nem erre való. Bízik bennünk, békés, jóindulatú állat. A legtöbbször olyan fájdalmai vannak, amit egy ember el sem tud képzelni, de nem tudnak sikítani.

Először a sarkantyú, pálca, majd a zabla maradt el a lovakkal való kapcsolatomból. Később rájöttem, mennyi bajt okoznak a nyergek, és hogy szinte nincs olyan nyereg, ami illene a ló hátára. Akkor elmaradt a nyereg is.

Aztán megtanultam érteni a jelzéseiket. Nem csak a testbeszédet, az arckifejezést, a szemeket, a szemgödröt, a hát formáját….s minden a kínról beszélt.

Megértettem, hogy ha tisztelek egy élőlényt, nem ülhetek rá az akarata ellenére. Az utolsó kapcsolatom a lovakkal valóban a szabad akaraton alapult. Voltak napok, amikor jöttek és, mindenféle trükköket csináltunk együtt, futkostunk, bújócskáztunk, jól éreztük magunkat.

És voltak napok, amikor felém sem néztek. Az elején nagyon frusztrált, de aztán megértettem, hogy ha tisztelem őket, megadom a választás szabadságát. Nem én mondom meg, hogy mi legyen.

Ketten határozzuk meg. Rájöttem hogy van humoruk, hogy fantasztikusan figyelnek az emberre, hogy sokkal többet adnak, ha nem követelek, hanem csak elfogadom, amit felajánlanak. Lehet nem azt, amit én akarok, de pontosan azt, amire szükségünk van.

Elköltöztem, a lovak ott maradtak. Legelőn, szabadon. Én a mai napig szégyellem, hogy mennyi fájdalmat okoztam tudatlanságból. Hogy mennyire nem tiszteltem őket.

A boxos tartás egy amúgy folyamatosan mozgó állatnak maga a kín. A lovak társas állatok, fantasztikusan érdekes társas kapcsolatokkal, szinte olyan komplikált az életük, mint az embereké. Sok-sok szintje van.

Egy boxba bezárva a barátoktól elszakítva, magányosan kell leélniük az életüket. Rengeteg betegség a takarmánydiétának köszönhető, amit egy lónak egész életében el kell tűrnie. Be van korlátozva a széna, szalma, abrak, nem csak mennyiségre, hanem minőségre is.

A lovak egészséges ösztönökkel, szabadon élve kiválogatják maguknak a megfelelő növényeket, így maradnak egészségesek. A mozgás szintén alapvető. Egy karám nem lehet elegendő akkor sem, ha minden nap kimennek „lemozgatni”.

Egészséges lovak esznek gyümölcsöt, zöldséget is, bizonyos fák leveleit, megkeresik és felkaparják maguknak a földet, ahol a szükséges ásványi anyagokat találják. Patarothadás, patairha gyulladás, nem megfelelően fejlődő paták, ekcéma, sömör, és így tovább. Mind-mind a tartási-takarmányozási hiányosságokra visszavezethetőek.

Amint egy ló visszakerül természetes körülmények közé, regenerálódik. A test öngyógyító folyamatai beindulnak, és helyreáll az egészségük.

A lovaglás ártalmairól az általam ismert legjobb könyv dr. Gerd Heuschmann – Ne árts! – Lovaskultúra 1. című műve.

A szerző állatorvos, maga is lovas ember. Szemléletesen mutatja be, hogy mi a gond a zablákkal, kantárokkal, nyereggel. Rengeteg olyan információt ad át, amire sehol nem figyelnek.

A patabetegségekről, a takarmányozási hibákról, valójában a lónak megfelelő tartásról kompletten, holisztikusan, empátiával és fantasztikus tudással ír és tanít Maksida Vogt az Academia Libertin.

Útravaló

Ha meg akarjuk állítani az állatkínzást, akkor az első és legfontosabb lépés, hogy érezhetően csökkenjen a kereslet minden állathasználatra. Ha ez elindult, akkor a gazdák el fognak gondolkodni. Ők nem rossz emberek, mindenki csak a munkáját végzi. De ez a munka nem etikus, én már csak tudom – átéltem.

Szükség lesz a megfelelő információkra, hogy akadálymentes legyen az átállás mindenkinek. Ilyen például a Veganuár program.

Nem vesszük észre, hogy a természet ugyanolyan, mint minden élőlény a Földön: ha nem kényszerítik, szívesen és sokkal többet ad, mint gondolnánk!

Ha viszont megerőszakoljuk, annak nagyon rossz vége lesz. Legyen elég a kizsákmányolásból, éljünk békében, bőségben, Földanyával összhangban.

A cikk írója, Tömösy Andrea nem tagja a Prove szerkesztőségnek, állításai vagy véleménye nem feltétlenül egyezik a Prove állásfoglalásával.