Október negyedike az állatok világnapja. Története majdnem száz évvel ezelőttre, 1925-re nyúlik vissza – ebben az évben tartották a Berlini Sportpalotában több mint ötezer résztvevővel az első állatok világnapjához kapcsolódó rendezvényt.
Mint a többi világnap, ez is egy fontos ügyre hivatott felhívni a figyelmet: arra, hogy az élő környezet átalakításával és az állatok háziasításával felelősséget kell vállalnunk a következményekért, amiket különböző fajok életére mérünk.
A kóbor, beteg, éhező kutyák és macskák, a háziállatokkal szembeni kegyetlenség és a veszélyeztetett fajok egyre növekvő listája mind olyan ügyek, amelyekre több figyelmet kell fordítanunk.
Akikről nem beszélünk az állatok világnapján
Van egy állatcsoport, amelynek az összes közül a legszörnyűbb életkörülményeket kell elviselnie, és naponta több száz milliójuknak kell miattunk meghalnia. Mégsem beszélünk róluk, és nem foglalkozunk velük közel annyit sem, mint a szeretett háziállataink és a vadállatok jólétével – ők a haszonállatok.
Ezért döntöttünk úgy, hogy az idei állatok világnapja alkalmából rájuk szeretnénk kicsit jobban felhívni a figyelmet.
Évente körülbelül 70-75 milliárd szárazföldi állatot ölünk meg étkezési célból, de egyes becslések szerint ez a szám ennek akár a kétszerese is lehet. A vízi állatokat is ideértve 1,5-2,5 billió állattal számolhatunk. A következő bekezdésben néhány példán keresztül bemutatjuk, hogyan élnek ezek az állatok a különböző iparágakban.
Borjak, akikből a borjú bécsi készül
A borjak a tehenek megtermékenyítése után kilenc hónappal születnek meg, és majdnem minden esetben még aznap elválasztják őket az anyjuktól. A mai tehenek természetellenesen sok tejet adnak, így még a borjak felnevelése mellett is a nagy része megmaradna emberi fogyasztásra. De a profitorientált nézőpont szerint ez is pénzveszteségnek számítana, így nem ez a megszokott eljárás.
A borjaknak normális esetben 8-9 hónapos korukig az anyjukkal kellene maradniuk. Így talán nem meglepő, hogy mind az anya, mind a borjú számára traumatikus a születés utáni elválasztás. A tehenek sokszor agresszívek lesznek, megpróbálnak a borjaik után menni, illetve akár hetekig „sírnak” utánuk.
A kilenc hónapos vemhesség során a tehenekben ugyanolyan hormonok termelődnek, mint az emberekben, ami hasonló kapcsolódást eredményez a borjaikkal. Ha ezt a kapcsolatot néhány óra után erőszakkal megszakítják köztük, a nőstény tehenek ugyanúgy fájdalmat és kétségbeesést éreznek, mint bármely édesanya.
A nőstény borjakból rendszerint tejelő tehén lesz, a hímekből pedig borjúhús. Majdnem minden esetben még fiatalon levágják az állatok szarvait (a nőstényekét és a hímekét is), mert olyan kis helyen tartják őket összezárva, hogy másképp súlyos sérüléseket okoznának egymásnak.
Az EU sok országában vasszegény étrenden tartják a borjakat, hogy vérszegények legyenek, mert a piacon a fehér borjúhús a legkívánatosabb. Legtöbbjüket rövid életük során egyáltalán nem engedik ki a szabadba, mert a kis helyen való tartásból adódó mozgáshiány miatt puhább lesz a húsuk.
Magasabb hozam, több szenvedés
Egy évszázada egy tehén átlagosan 2500 kilogramm tejet adott évente. A mai átlag ehhez képest 8000 kilogramm, és ez a szám folyamatosan növekszik.
Ahhoz, hogy a tehenek ilyen természetellenesen sok tejet termeljenek, rengeteg energiára van szükségük. Az Európai Élelmiszerbiztonsági Hatóság szerint nagyban hozzájárul a tehenek szenvedéséhez az, hogy direkt úgy tenyésztik ki őket, hogy több tejet adjanak. Ez a gyakorlat ugyanis sokszor sántaságot, tőgygyulladást és emésztési problémákat okoz.
Az ipari tejtermelés alapja a minél költség- és energiahatékonyabb tenyésztés: emiatt a tehenek életének körforgása az erőszakos megtermékenyítés, vemhesség, ellés, majd a borjaik minél hamarabb történő leválasztása, hiszen a tejet az ipar az embereknek szánja.
Miután a tehén már nem képes többé elleni, vagy nem ad elég tejet – ami a romló egészsége miatt általában 4, maximum 5 éven belül bekövetkezik –, egyszerűen vágóhídra kerül. A tehenek természetes életkora 15-20 év, tehát a legtöbben még csak életük negyedénél tartanak, amikor levágják őket.
Minden út a vágóhídra vezet
A tejelő tehenek természetes életciklusukhoz képest általában sokkal hamarabb kimerülnek a tejelési intenzitás miatt.
Nem csak az intenzív gazdálkodásban ér véget ilyen hamar ezeknek az állatoknak az élete. A biogazdaságokban általában másfél évvel tovább élnek, de utána ugyanúgy a vágóhídra küldik őket. Az Európában használatos biocímke emellett nem ír elő az ipari módszerektől megkülönböztetett vágási módszereket az organikusnak minősített hústermékek előállítói számára.
A vágóhídon a felnőtt teheneket és a borjakat is elektromos sokkal, vagy ún. taglópisztollyal való fejbelövéssel kábítják. Ez azonban sokszor nem működik: egy tanulmány szerint a vizsgált esetek 12,5 százalékában nem sikerült az állatok kábítása, még azokban az esetekben sem, amikor az eljárásnak megfelelően történt a fejbelövés. Ha ilyenkor nem történik újbóli, sikeres kábítás, az állat teljesen tudatánál van, miközben elvágják a torkát és kivéreztetik.
És amint már írtuk, az állatok élete és szenvedése felett prioritást élvez a profitot szolgáló gyorsaság és olcsóság. Hétről hétre bukkannak fel újabb és újabb rejtett kamerás felvételek különböző farmokról és vágóhidakról, amelyek döbbenetes képsorokon mutatják be az ipar működését.
Malacok: a világ egyik legintelligensebb állatai
A sertés az egyik legnagyobb arányban fogyasztott húsfajta a világon: világszerte évente 1,5 milliárd disznót vágnak le a húsukért.
Tartásuk az összes állat közül az egyik legkegyetlenebb, legszűkebb körülmények között történik – annak ellenére, hogy a malacok a világ egyik legintelligensebb állatai közé tartoznak, sok tanulmány szerint megelőzve a kutyákat is, sőt, a legtöbb hároméves gyermeket is.
Mivel a hatalmas keresletet valahogyan ki kell elégíteni, a mai sertéstartás a költséghatékonyságra törekszik: minél rövidebb idő alatt, minél kisebb helyen igyekeznek a disznókat vágáskészre nevelni. Amerikában és Európában is évtizedek óta ez a tartási mód a legelterjedtebb, de az utóbbi időben Kínában is jelentősen nőtt az intenzív sertéstenyésztés.
Anyaság
A szaporításra használt kocákat apró, rácsos aljú ketrecekben tartják a vemhesség alatt, ami kb. 114 napig tart. Ezek a ketrecek rendszerint alig nagyobbak maguknál az állatoknál, így nem hogy mozogni, de még megfordulni, sőt, sok esetben lefeküdni sem tudnak bennük. Ez káros az izmaikra, ízületeikre és csontjaikra, valamint sántaságot és szív- és érrendszeri problémákat is okozhat nekik, valamint a ketrec fémkerete a szűkös hely miatt gyakran felsérti a bőrüket.
Közvetlenül az ellés előtt a kocákat általában fiaztatókba viszik át, ahol olyan kevés helyük van, hogy szülés után gyakran véletlenül agyonnyomják saját kismalacaikat. Ennek megelőzésére sokszor úgy alakítják ki a fiaztatókat, hogy a kocák ne nagyon tudjanak benne mozogni. A kismalacok elválasztásukig itt vannak, ami kb. 21-25 napos korukban történik meg.
Ezután a kocákat visszahelyezik a párzási területre, ahol ismét megtermékenyítik őket. A kocák általában évente legalább kétszer, de inkább többször ellenek. Ennek a körforgásnak csak akkor van vége számukra, amikor végül a vágóhídra kerülnek, általában három-ötéves koruk körül.
A kismalactól a sertéshúsig
Az elválasztás után a kismalacokat addig hízlalják, amíg el nem érik a vágósúlyt, általában négy-héthónapos korukban. Ekkor vagy elektromosan, vagy szén-dioxiddal kábítják el őket, mielőtt elvágják a torkukat. Tényfeltáró videókból azonban tudjuk, hogy a kábítás koránt sem szenvedésmentes: az állatok akár egy percen keresztül is szenvedhetnek, miközben a nedves felületeken – a tüdejükben, szemükön, torkukban – savat képző szén-dioxid szó szerint belülről égeti és szétmarja a testüket.
A profitorientáltság nem csak az idő- és helyhatékonyságot jelenti a sertésiparban.
A fejlődésükhöz megvoltak az alapvető feltételek, de az is csak az anyagi haszon reményében. Az olyan problémák, mint a horzsolások, a fülek hiánya, a vörös szem, ferde fejtartás, kannibalizmus, például lerágott farok, nem számított és nem volt megoldva” – mesélte a vele készült interjúban egy ex-sertésipari dolgozó.
A csirkék és a tojásipar
Hím csirkék
A hím naposcsibéket gyakran már a tojásból való kibújásuk után megölik, mivel ők nem tudnak tojni, így a termelőknek nem hajtanak hasznot. Ez a válogatás nemcsak a fiúcsibéket érinti, hanem a gyenge, beteg állatokat is, és a szabadtartású és biogazdaságokban egyaránt bevett gyakorlat.
A csibék elpusztítása többféle módon történik. Van, hogy bedobják őket egy darálóba, vagy nejlonzsákba gyűjtik őket, ahol megfulladnak, vagy elgázosítják, egyes országokban pedig vízbe fojtják őket. Évente csibék milliárdjai végzik így.
Csőrcsonkolás
A nőstény csibéknek általában forró pengével levágják a csőrvégüket. Ez fájdalomcsillapítás nélkül történik és az a célja, hogy elkerüljék a sérüléseket, amiket a csirkék egymásnak okoznak a zsúfoltság miatt. A forró pengés módszeren kívül létezik hideg pengés és infravörös sugárral való csonkolás is, ami heteken át tart, végül a csőr lekopik.
A madarak csőre összetett, kiterjedt idegellátással rendelkező funkcionális szerv, ami érzékeny a fájdalomra és a káros ingerekre. A csőrcsonkolás utáni akut fájdalmat több kutatás is bizonyítja, a csibék körében ugyanis az eljárást követően csökkent a csipegetés, szocializálódás, és az általános aktivitás is, az alvási időtartamuk pedig nőtt. Öthetesnél idősebb csirkék esetében pedig nemcsak akut, hanem krónikus, hosszú távú, az amputált végtagokhoz köthető fantomfájdalmakhoz hasonló fájdalomra utaló jeleket talált több kutatás is.
Zsúfolt ketrecek
A csirkék természetes élettartama több mint 12 év, de a nagyüzemben tartott csirkéket általában 4-6 hetesen vágják le.
A tojásiparban tartott csirkéknek sem mesés a sorsa. Sötét, ablaktalan helyen tartják őket, sok társukkal összezsúfolva kis ketrecekben, ahol még arra sincs elég hely, hogy kitárják a szárnyukat. A ketrecek egymás tetején helyezkednek el, hosszú sorokat alkotva.
Az EU-s irányelvek szerint egy csirkének 750 cm2 helyett kell biztosítani. Ez összehasonlításképp hajszálnyival nagyobb, mint egy A4-es lap mérete. A csirkék itt csak egy helyben tudnak ácsorogni a dróthálón, ami felsérti a talpukat, ledörzsöli a tollukat és veszélyezteti a bőrük épségét is.
A tojókat az uniós országokban általában 72 hetesen, azaz kevesebb mint másfél évesen vágják le. Ekkorra ugyanis annyira csökken az általuk rakott tojás mennyisége, hogy az iparnak nem éri meg őket tovább nevelni.
Bár az uniós irányelvek egyébként is elhanyagolható szerepet játszanak az állatjólétben, az üzemek sokszor még ezeket sem tartják be, amire rámutat az EU legnagyobb tojástermelő vállalatánál nemrég készített rejtett kamerás felvétel is.
A csirkéknek sem álomút vezet a vágóhídra
A legtöbb csirke a levágásra történő utazáskor lát életében először természetes napfényt. A csonttörések és belső vérzések is gyakoriak az út során, annyira össze vannak zsúfolva. Ezt az intenzív gazdálkodás idő- és pénzspóroló mivolta miatt nem is lehetne másként elvégezni.
Ezeknek a csirkéknek a tartási körülmények miatt egyébként is sokkal törékenyebbek a csontjaik és a mozgáshiány miatt sérülékenyebbek az ízületeik. A stresszhelyzet miatt ráadásul egymásnak is támadhatnak.
A vágóhídon a csirkéket legtöbbször fejjel lefelé lógva elektromos árammal feltöltött vízbe lógatják. A procedúra sokszor nem jár sikerrel, és a csirkék teljesen tudatuknál vannak, amikor elvágják a torkukat, és hosszú percekbe telik, mire meghalnak.
Kegyetlen valóság
Az itt felsorolt példák korántsem fedik le az állattartás összes, hasonlóan kegyetlen gyakorlatát. Illetve fontos megjegyezni, hogy ezek nem elszigetelt esetek. Bármennyire is azt a képet szeretnék festeni az állattartók, hogy az állatok boldog életet élnek, mielőtt levágják őket, ez általában nem így van.
Az állattenyésztés során az állat életének minden egyes részlete ember által diktált. Nem ők döntik el, hol vannak, mely fajtársaik mellett; mikor esznek és egyáltalán mit esznek; mikor párzanak és egyáltalán párzanak-e; utódaikat elveszik tőlük és levágják őket. Ösztöneiket, szükségleteiket, egészségüket, fájdalmukat, szenvedésüket figyelmen kívül hagyják a profit érdekében.
Az állatok nem tudnak olyan kifinomultan kommunikálni, mint az emberek, és az intelligenciájuk sem olyan fejlett. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem éreznek fájdalmat és félelmet, amikor kihasználjuk őket, és nem jelenti azt sem, hogy nem éreznek késztetést az utódaikkal és a fajtársaikkal való kapcsolódásra, aminek a lehetőségétől maradéktalanul megfosztjuk őket.
De igen, Magyarországon is!
Sokszor hangoztatott kifogás, hogy ezek a videók és bizonyítékok az állattartás kegyetlenségeiről mind külföldi forrásokból jönnek, Magyarországon egyáltalán nem ilyen az állattartás. Ez sajnos nem így van.
Jelenleg az egyik legsikeresebb magyar mezőgazdasági ágazat a bárányok exportálása. Ennek az iparnak egy 2020-ban készült leleplező projekt sokkoló körülményeit tárta fel: a néhány hónapos bárányokat apró térbe zsúfolva, víz és élelem nélkül szállítják Magyarországról az EU különböző országaiba, évről évre.
Szintén magyar „büszkeség” a néhány éve videóra vett és felfüggesztett vágóhíd, ahol a folyosón tárolták halmokban az emberi fogyasztásra szánt csirkék holttesteit.
Továbbá a magyar állatjogi aktivisták rendszeresen készítenek videókat és képeket a hazai élőállat-szállítás körülményeiről. Ezeken az állatok láthatóan a saját ürülékükben, összezsúfolva, szomjasan érkeznek a vágóhídra.
Ezek nem elszigetelt esetek, hanem példák. Az ipari állattartás kegyetlenségei nem korlátozódnak távoli országokra, nálunk is hasonló körülmények között élnek az állatok, mint bárhol máshol.
Szelektív etika
A legtöbb emberből undort vált ki az afrikai trófeavadászat, amely során azért lőnek le vadállatokat, hogy egy fotó erejéig pózolhassanak vele. Ugyanígy ellenszenves általában szinte mindenkinek, amikor valaki kegyetlenül bánik a kutyájával vagy a macskájával, vagy ha szőrmebundát visel.
Ezek olyan jelenségek, amiket legtöbben érthetően morálisan elítélendőnek tartunk; ám a haszonállatokkal kapcsolatban kétségtelenül kevesebb közfelháborodást tapasztalunk.
A legtöbben erre rávágnák: mert a kutya, a macska az ember társa, nem étel, a vadállatok pedig a természetbe tartoznak. Mert a kutya őse több ezer éve szegődött az ember mellé, azóta hűséges társává, legjobb barátjává vált, megenni tehát aljas bűntett.
Ezzel szemben disznót, marhát, csirkét enni természetes, hiszen ezek haszonállatok. Tehát azért vannak, hogy megegyük őket – folytatódik általában az érvelés.
A kutya szerepe a társunknak lenni, a vadállaté a szabadság, a disznóé az étel. Leegyszerűsítve ez az a morális alapot képező általános vélekedés, ami miatt legtöbben a háziállatok elhanyagolását és a vadállatok vadászatát elítélik, a haszonállat-ipar kegyetlenségeit azonban nem.
Bizonyított tény, hogy a malacok okosabbak a kutyáknál, és egy 3-4 éves gyermek értelmi szintjén vannak, ráadásul az érzelmeik is sokkal komplexebbek, mint azt eddig gondoltuk. A gyermekek bántalmazása és meggyilkolása egyértelműen nem megengedett a társadalmunkban. Nem azért, mert a hasznot látjuk bennük, hanem mert tudjuk, hogy a gyermekek éreznek fájdalmat és félelmet, és kegyetlenség volna bántani vagy megölni őket.
Azzal érvelünk, hogy a kutyákat azért nem esszük meg, mert hagyományosan ők a társaink. Ez a vélekedés azonban magában hordoz valami ennél fontosabb dolgot: a felismerést és a megértést, hogy ők is érző lények, okosak, lelkesek és szeretnek élni, hiszen ezek miatt válhattak társunkká.
De a helyzet az, hogy a malacok és a többi haszonállat ugyanígy érző lények. Ha szeretetet és törődést tapasztalnak, ugyanúgy szeretnek játszani, mellénk bújni, vakargatást kapni. Fájdalmat és félelmet éreznek, amikor bezárjuk, erőszakkal megtermékenyítjük, gyermekeiktől megfosztjuk, majd megöljük őket.
Van alternatíva
Idén az állatok világnapján a kutyák és macskák mellett gondoljunk ezekre az állatokra is, és arra, hogy mit tehetnénk értük. Ha nem tudod, hol kezdd, ebben a bekezdésben adunk pár tippet.
Szerencsére ma már egyre több helyen érhetők el a növényi alapú hús-, tojás- és tejtermék-helyettesítők, amelyekkel állatok szenvedése nélkül pótolhatjuk az életünkben a megszokott ízeket.
A szójatej, rizstej, mandulatej és zabtej remek alternatíva lehet a tehéntejre. Sőt, ma már a növényi alapú sajt-, tejföl- és joghurthelyettesítők is egyre több üzletláncban kaphatók.
Egyre többféle, növényi fehérjéből készült húspótló termék is megtalálható a piacon, illetve évtizedek óta kapható a magyar üzletekben többféle dehidratált szójatermék is, amelyek ráadásul nem is drágák.
Ebben a cikkben arra is adunk tippeket, milyen alapanyagokból tudod házilag pótolni a húst, tojást és tejtermékeket.
Ha fontos számodra, hogy amit megveszel és megeszel, minél kevesebb ártással járjon, válaszd a növényi alapú, vegán alternatívákat.
Egy erőszak mentes és boldog életet kívánok az állatoknak!